Szentkirály évszázadai

Előszó

Szerencsés nemzedék a miénk. A háborúk borzalmait csak apáink, nagyapáink beszámolóiból ismerhetjük, de ezeket még "első közlésből". Gyermekéveink filléres gondokkal barnított gazdag élményhalmazában felsejlik egy-egy nyomasztó esti beszélgetés a sápadt lámpavilág mellett, amikor az összesereglett felnőtt férfiak a tanyasi ember őszinte hevületével, ugyanakkor egy mást józanságra intve tárgyalták a néven sem nevezett forradalmat követő kommunista rémuralom szörnyűségeit, latolgatták saját hősiességük értelmét a "kolhoz" kényszerének ellenállva.
Szüleink és tanáraink tanítása, életpéldája megfelelő ellenálló képességet fejleszthetett bennünk a nemzeti érzelmet kiirtani akaró új ideológia: a kommunista internacionalizmussal szemben, szinte hősi magaslatokba emelve kamaszlelkeinket a hittanra-járás, vallásgyakorlás közösségformáló élményével. Megtapasztalhattuk aztán később, hogy a piros útlevéllel utazva valóban vidám, ám a kékkel hazatérve nagyon is barakk ez az ország. Már szinte hozzászoktunk a szocializmus építéséhez, amikor a világpolitika kedvező állásának is köszönhetően lehetőségünk nyílott ismét az ezer évvel ezelőtt lerakott alapokon eleink által létrehozott saját Otthon, a Haza gyarapításához visszatérni. Apáink nemzedékének jó néhány tagja csaknem rögeszmeként még 1991 júniusában is kitartott a józan ész logikája és saját élettapasztalata mellett mondván: nemigen van példa a történelemben arra, hogy egy megszálló hatalom önként, véráldozat nélkül adja fel meghódított területét. Az, hogy népünk sorsában nem először végül nem a történelmi egyszeregy logikája érvényesült, talán nemcsak a saját érdemünk... Vissza