Az építészet története - Újkor - Barokk

Előszó

A barokk megértését számos előítélet nehezíti. Sokan csak a formák öncélú játékát, a hivalkodóan gazdag alakítást, a megtévesztő látványosságot, a mesterkéltséget, a zsúfolt díszítést látják meg belőle, s ha értékelik is a szerkesztő tudás fölényes biztonságát, a hatáskeltés mesterei tökényét, olyan stílusnak tartják, amely merőben külsődleges eszközökkel él, s a rutinosan képzett felszín varázsával, a kifejezés csiszoltságával próbálja meg ellensúlyozni a komolyabb mondanivaló, a tartalom hiányát. Egészében véve úgy tekintik, mint valami múló, dekadens közjátékot, mely a polgári fejlődés menetét megakasztva, szerveztlenül ékelődik be a reneszánsz és a klasszicizmus közé.
Az ilyenfajta elmarasztalás korántsem új keletű, jó kétévszázados múltja van. Akkor keletkezett, amikor a klasszicizmus elméleti megalapozói harcot indítottak az előző korszak valódi vagy vélt túlzásai ellen, s a változás szükségességének igazolására a barokk szenvedélyes bírálatából merítették a döntő érveket. jellemző példa rá Francesco Milizia, a XVIII. század egyik jelentős teoretikusa. A barokkban csak az önkényességet, a különcködést, a művészet örök normáinak a tagadását látta, s kíméletlen gúnnyal ostorozta érthetetlen tévelygéseit. Építészek életrajzait tárgyaló könyvében a XVII. század egyik legnagyobb iráliai mesteréről, Francesco Borrominiről azt írja, hogy műveiben éppoly "visszájára fordult és zavaros minden, mint amilyen ... az elméje volt". A másik nagy olasz barokk mester, Guarino Guarini elítélésére pedig már nem is talál megfelelően erős szavakat. Csak a retorikus kérdést teszi fel: mi lehet az oka, hogy egy építész, aki ismerte vitruviust, Albertit, Palladiót, tehát a klasszikusokat s a klasszikus szellem újjáélesztőit, ennyire letévedhetett a művészet útjáról. Vissza