Előszó
Amikor megköszönjük azt a lehetőséget, hogy a Phare Demokrácia alapítvány segítségével idén olyan újabb előadássorozatot szervezhet a Magyar Szemiotikai Társaság, amely jól beleillik művelődéstörténeti-kultúrszemiotikai munkáink sorába (és ehhez most végre anyagi támogatást is kapunk), arra kell utalnunk, hogy - noha nyilvánvaló lenne az összefüggés - mégis mindmáig ritkán esik szó a jeltudomány társadalmi felelősségéről, egyáltalán alkalmazhatóságáról. Egy-két praktikus tanácskérést leszámítva a mi társadalmunk még nem érkezett el ahhoz, hogy ezt felismerje. Mivel a jeleket mindenki egyre gyakrabban használja, meg is kellene tanulni a jelkészítés, a jelhasználat módjait, sőt jogilag is védeni kellene mind a jelzéseket, mind a jeleket, mind a felhasználókat. Mostani előadássorozatunk ebben az irányban lényeges előrelépésnek tekinthető. Amikor manapság (egyre inkább európai keretekben) sok szó esik arról, hogy a közösségek egymás mellett élésének szinte előfeltétele az, hogy megőrizhessék a maguk identitását, ezt igen gyakran csak bizonyos területekre tartják érvényesnek. Az etnikus identitást általában az állampolgári jogokkal, a kulturális identitást pedig a nyelvhasználattal azonosítják. Ezek fontos, talán a legfontosabb jogok, azonban önmagukban még nem garantálják a közösségek egész életének sokrétűségét, ennek megmaradását. Ha csak anyanyelvi iskolákra és általában a nyelvhasználatra gondolunk, ez csak az egyik (fontos talán a legfontosabb) része a kultúra megmaradásának. Ha, mondjuk Magyarországon egy nemzetiségi falu, külföldön egy magyar falu csak az anyanyelvet őrizheti meg: ám, ünnepeit, viseletét, zenéjét és táncait, névadási szokásait, temetőit, vallását és templomait (vagy éppen ateizmusát) már nem, ott a kultúra nem maradhat meg igazán. Mondjuk Erdélyben nemcsak azért érvelünk egy magyar egyetem érdekében, hogy ott magyar nyelvtant és folklorisztikát taníthassanak, hanem azért is, hogy ott legyen magyar nyelvű számtantanár-képzés, gyermekorvos-képzés, közgazdász-képzés és atomfizikus-képzés is, akkor azt is hozzátehetjük ehhez, hogy a síremlékek, a könyvtári szakozás, az iskolai egyenruhák, az üdülők piktogramjai is meg kell hogy feleljenek ennek a jogilag rendezett állapotnak. Hogy ez nem egyszerű dolog, könnyen igazolhatjuk. Ha például egy nemzeti könyvtárban 1848 vagy 1956 szakirodalmát keressük, jól tudjuk, időről időre hogyan változnak az események „minősítései". Természetesen ilyenkor sem a társadalom tényei változnak, hanem ezek jelként való megfogalmazása és értelmezése. És bármilyen kultúraszemiotika vagy társadalmi szemiotika éppen azzal kell, hogy foglalkozzon, hogy a jelviszonyokat pontosan mutassa be. Tízegynéhány előadás, és ezekből egy könyv: látszólag határtalanul nagy lehetőség. Ha azonban arra gondolunk, mi minden marad ki még így is, jól érezhetjük, még így sem jutunk a „jogos jelek" témakör végére. Úgy választottuk ki ismert munkatársainkat, hogy rámutathassunk a kérdéskör sokrétűségére. Mai, modern témákat helyezünk előtérbe. Szerepel majd a „középiskolás" korú fiatalok önálló, szubkultúrának nevezhető jelvilága.
Vissza 
