Szépművészet 1944. február

Előszó

Ez év január 28-án múlt száz esztendeje, hogy az újabbkori magyar festészet egyik legtündöklőbb tehetsége, Benczúr Gyula megszületett. Hosszú, dústermésű pályája nemrég zajlott le; alig negyedszázada, 1920-ban halt meg. Mi idősebbek még tanúi voltunk káprázatos sikereinek, de azoknak az ádáz művészeti harcoknak is, amelyek élete második szakaszában körülötte dúltak. Benczúr Gyulát nem kell felfedezni, mert nem felejtették el, méltánylói, de bírálói se, akik nem is annyira őt, mint inkább korát és később utánzóit ültették a vádlottak padjára. A művészete körül a maga idejében rendkívüli hevességgel fellobbant viták ma már nagyjában elültek, s a tárgyilagos kritika a magyar művészet történetének legnagyobb alakjai közé könyvelheti el.
Egyhangú méltánylásának akadálya volt, hogy még java munkálkodásának idején új művészeti irányok tűntek fel, merőben más szemléletű tehetségek az ifjúság nagy lendületével törtek maguknak utat. Az akkori modern festők, az egész újító mozgalom harcos és hangos kritikusi kísérete a konzervatív művészek közül természetesen épp őt támadta a legélesebben, mert az ellentáborból ő magaslott ki a legjobban. Ez a szektariánus napi polémia mint mindig, akkor is egyoldalú, túlzó, igazságtalan volt, s ma már tudjuk, hogy soknak a nevét is elfelejtették azok közül, akiknek érdekében Benczúr ellen a harcot vívták. Benczúr Gyula békés, derült természetű volt. A harcot nem kereste, de állta s tovább haladt a maga útján. Az igaztalan támadásokra ecsetjével válaszolt, nemcsak abban az értelemben, hogy magát zavartatni nem engedve, tovább alkotta remekműveit, hanem, ha jókedve tartotta, fölényes kedéllyel ecsethegyre vette ellenfeleit. Egyik leghevesebb támadóját, korának egyik legnyugtalanabb szellemét, Hock Jánost, aki a politikai retorika hangszóróján át adott szavának nagyobb visszhangot, s esztétikailag közelebbről meg nem határozható művévészeti reformot követelt, mint Mefisztót festette meg egy brilliáns kis arcképen.

Vissza