Szovjet Irodalom 1988/10.

Előszó

Részlet a könyvből:

"Enel Maarjaheint egy sugárhajtású repülőgép ébresztette fel - a süvítő, metsző, fütyülő zaj felerősödött, a tetőfokára hágott, majd azon nyomban gyengülni kezdett. Végül csupán egy gyenge, elhaló sóhaj maradt belőle Enel dobhártyáján.
Karórájának foszforeszkáló mutatói még csak fél kettőt mutattak. Enel először el sem akarta hinni ezt, a füléhez emelte óráját, és meghallgatta - ám az óra járt: tiktak, ropogtak apró egérfogai Enel életén. És nagyon tárgyilagosan, minden habozás nélkül tette ezt.
Tikkasztó hőség volt. Enel a nyitott ablakhoz ment, de ott sem talált felüdülést. Az ablakon kívül szélcsendes, merőben más illatot árasztó, városi éjszaka terpeszkedett mozdulatlanul, egyáltalán nem olyan, mint szőkébb pátriájának éjszakái. Minden merev volt, sőt mintha preparálták vagy lepréselték volna. Most még a hatalmas vöröses-lilás levelű juharfa is szinte megdermedt, amit napközben megcsodált, és ami valamelyest nyugtatólag hatott rá. Egyetlen levele sem susogott, az egész fa egyenesen fenyegetőnek látszott. Enel nekidőlt az ablakdeszkának. Fél kettő van - otthon bezzeg semmiféle repülőgép nem bírta volna felverni az álmából. Ásítozott, jobban mondva megpróbált ásítozni, hogy meggyőzze magát az álmosságáról - meddig virrasszon még itt a sötétben. Holnap, azaz már ma frissnek, kipihentnek, tetterősnek kell lennie. Vissza kell hát támolyognia az ágyba; olvas valamit, hátha akkor gyorsabban jó az álom, ám napközben meg sem fordult a fejében, hogy valami olvasnivalót tartalékoljon éjszakára." Vissza