Szerelem a fűzfák alatt/Sakuntala gyűrűje

Előszó

Ez a két verses játék, amellyel az itt végződő könyv lapjain találkozott az olvasó, irodalmi minősége szerint: mondafeldolgozás. A témákat tehát semmiképpen sem lehet a szerző sajátjának tekinteni, s ami a művekben új - ha úgy tetszik: alkotó munka -, az a régi mesék megragadásának mikéntje, a készen kapott mozzanatok felhasználási módja, és az a tény, hogy általuk egy mai ember fejezi ki, hol több, hol kevesebb áttételen keresztül a maga érzelem- és gondolatvilágát. De hát a mondáknak ez a megszokott irodalmi útja: újra meg újra mesélik, új meg új formákat öltenek. Ezek az ősi képek ugyanis nagymértékben alkalmasak arra, hogy jelképekké váljanak, méghozzá nem is távoli, bizonytalan, határozatlan körvonalú jelképekké, hanem közismert felismerések, vágyak, vélemények közérthető kifejezőivé. Ezért oly általános a mondák újrafeldolgozása úgyszólván azóta, hogy a műirodalomról beszélhetünk. A görög tragikusok és a középkori legendaírók ugyanúgy készen kapott mondai anyaggal fejezték ki magukat és korukat, mint az euripidészi feldolgozásokat megint és másképp felidéző Racine, a germán mondavilágot sokadszor újraálmodó Wagner, vagy a krónikák öntudatlan mondafeldolgozásait tudatosan újrafeldolgozó Arany János. A legnagyobb példákat említettem, a lángelméket, akiknek léte és alkotása eleve igazolja az ősrégi és a vadonatúj ilyenfajta irodalmi egységének létjogosultságát. S a múlt példáinak ismeretében hiszem és vallom, hogy minden új arculatú korban, amikor az emberi tudat mögött megváltozik a társadalmi lét egésze, s ezért új leltárba kell venni a műveltség nagy közös kincsestárát, elérkezik az ideje az ősi mondák újraelmesélésének is. Vissza