Szerelmes szonettkoszorú

Előszó

Előszót vagy bevezetés írni egy új költő versei elé, körülbelül olyan ceremónia, mint amikor egy társaságban az újonnan érkezőt bemutatják a többi vendégnek. Kótzián Katalinnak ugyan nincs szüksége rá, hogy bemutassák, hiszen legalább a versolvasók kis szektája ismeri már őt napilapokban elszórt verseiből s a Költőnők Antológiájában megjelent szép műfordításaiból, de minthogy ragaszkodik a hagyományos formákhoz, szívesen vállalom, hogy a költőt olvasóinak bemutassam, talán egy kis hevenyészett jellemzés formájában.
De előbb az olvasónak egy indokolt kíváncsiságára kellene felelnem: hogy mi is a szonettkoszorú? Erre sajnos, nem tudok kielégítő választ adni; nem tudom, melyik költő és milyen korban fedezte fel ennek a játékos versformának szellemes bravúrját, noha valószínű, hogy a szonett első alkotói, a provence-i trubadúrok vagy Petrarca pengethettek már szerelmes dalaikat a koszorúba font szonett húrjain. Tudtommal egy magyar költő sem írt szonettkoszorút, csak József Attilának maradt egy ilyen formában írt verse. Ennek az előttünk fekvő szonettkoszorúnak versszerkezete első olvasásra világosan megmutatkozik: tizennégy, tartalmilag egymással összefüggő szonett, melyeknek kezdő sorai azonosak az előző szonett befejező sorával, az utolsó szonett viszont nem egyéb, mint az előző tizennégynek kezdősoraiból koszorúba font új szonett. Vissza