Kolozsvári Szervátiusz Tibor

Előszó

Megyünk az emberiség számára megmentett pusztán, a Hortobágy tájain, és bizonyos távolságokban húsz méter átmérőjű fém-napok ragyognak. Köztük a Napisten kedves és a Napisten rendje. Büszke fémből sugárzik a fénylés, a napot tükrözi, az életet adó kemény csillogást, amely meglágyul, emberi látomássá szelídül a hullámzó fűtenger fölött. Ahogy haladunk, sajátos stációkként fogadnak bennünket e műalkotások, mintha ősi idők még nem egymás ellen való istenhite világítana át hozzánk évezredekből. Ahogy megyünk, ott magasodnak és várnak ránk, s bennünk felszökik az elragadtatás láza, magunk is növünk. Olyasfajta érzést kap az ember e látványtól, mint amikor a piramisok közelében sétál, vagy azok érezhetnek hasonlót, akik eljutottak Cuscoba, a dél-amerikai ősi indián városba. Finom borzongás változtat bennünket is időtlenné. A látott világ éppen úgy okozhat gyönyörűséget, mint a legnagyszerűbb emberi tettek. Mondhatjuk: miként a testi örömszerző állapotok. Képzeljük csak el a látványt: száz vagy kétszáz méterenként időtlen bálványok vakítanak a nap fényével a pusztán; Szervátiusz Tibor nap-jelképei. S igenis érjen csak le a lábunk a földre, mindez nem csupán költői álom, ez megvalósítható világhírű zarándokhely lenne a turistáknak, akik végre nem csak a csikós-gulyás élményekért rándulnának ki a pusztára, hanem jelzéseket kaphatnának a magyarság lelkéből, a magyarság múltjából, ősi hiedelemvilágából. Szépet, borzongatót, feledhetetlent!... Vissza