Szerves kémia - I.

Előszó

A szerves kémia a szén vegyületeinek kémiája. A "szerves" elnevezésének történeti okai vannak. A tudományos kémia hírhedt őse, az alkímia a fémkohászat tapasztalatilag kialakult módszereitől szeretett volna eljutni az "aranycsinálás" művészetéig. E célnak megfelelően az alkimisták igen erélyes, magas hőmérsékleten lejátszódó, főleg oxidatív és reduktív átalakításokkal kísérleteztek. Ezek a módszerek, melyek a XVII-XVIII. században lassan-lassan kibontakozó tudományos kémia számára örökségként rendelkezésre álltak, nem voltak alkalmasak az élő természetet felépítő, hőre igen érzékeny anyagok kémiai sajátságainak, átalakításuk lehetőségeinek tanulmányozására. A gyógyszerészet ősi eljárásai: oldatok, kivonatok készítése, tiszta anyagok kikristályosítása több sikerre vezettek. A XVIII. század végén - elsősorban a svéd Scheele munkássága nyomán - sok anyagot állítottak elő tiszta, egységes állapotban, melyeket növényekből vagy állati eredetű termékekből (pl. vizeletből) vontak ki. Ezek az anyagok azonban a kémia akkori módszereivel nem voltak tanulmányozhatók: elillantak, elégtek, elszenesedtek az erélyes behatásokra. Így alakult ki aztán az a nézet, hogy az élő természet anyagai másféle kémiai törvényszerűségeknek engedelmeskednek, mint az ásványvilágból ismert fémek, ércek, kőzetek.
A XVIII-XIX. század fordulójának egyik legtekintélyesebb természettudósa, a svéd Berzelius az akkori kémiai ismereteket összefoglaló tankönyvét két részre osztotta: egyik az élettelen ásványvilágból származó anyagokat tárgyalta, ez az anorganikus vagy szervetlen kémia, a másik az élő szervezetekből elkülönített anyagokat, ez az organikus vagy szerves kémia. Ez a felosztás gyakorlati okokból hasznosnak bizonyult és többé-kevésbé máig is fennmaradt. Vissza