Beszélgetések Goethével

Előszó

A költői és írói lángelmék legtöbbje vagy az ifjúkor, vagy a férfikor, vagy az öregkor élettani formájában került bele a világirodalomba s így él azóta is az emberiség tudatában. Ma már Byront, Puskint, Petőfit, ha akarnók sem tudnók másképpen látni és értelmezni, mint ifjúkora, Dantét, Shakespeare-t, Cervantest, Vörösmartyt, Aranyt másképpen, mint férfikora, Homerost másképpen, mint öregkora távlatából. Goethe a kevesek közé tartozik, akiknek megadatott, hogy mind a három életkor költői lehettek. Ha van eget ostromló, elemi szenvedéllyel, magánnyal, boldogsággal és optimizmussal színültig teljes ifjúkor, ha van ember is művészi küldetésének tudatától áthatott, alkotó és érett férfikor, ha van bölcsességtől, humanizmustól sugárzó öregkor, s van mind a három életkort megörökítő példaszerű költészet, mindezt megtalálni Goethe életében és életművében. S ami kizáróan Goethe sajátja: az egyes korszakok, a dialektikus feljődés menetét követve, úgy nőnek át egymásba, hogy mindenik magasabb eszmei-művészi szinten folytatja, ami "időtálló"-nak és haladónak bizonyult, s ugyanakkor maga mögött hagyja, hatálytalanítja azt, ami időszerűtlenné vált az őt megelőző korszakban. Páratlan hármas egység ez. Az egységen belül esetről esetre az határozza meg Goethe egyes műveinek történeti helyét és viszonyát az életmű egszéhez, vajon csupán egy-egy válság vagy életkor tükröződik-e bennük, mint az ifjú Goethe szerelmi és himnikus lírájában, a Götzben, a Wertherben, a weimari klasszicizmus drámai és epikai remekeiben, az öregkor csodálatos megnyilatkozásaiban, amilyenek az Elemi rokonságok, a Nyugati Keleti díván. A szenvedély trilógiája, vagy pedig Goethe egész életének eredményeit összegzi, mint a Wilhelm Meister és a Faust világdrámája. Vissza