Vasvármegye

Előszó

Alig hogy (több már egy félszáz esztendéjénél) Acsádon a Szegedyek birtokán az uj tisztilakban megláttam a napvilágot, édes apám kiragadott a jó kőszegi asszonyság kezéből, a ki e világra érkezésem körül foglalatos volt, és - feje fölé ég felé tartván - ujjongva körültánczolt velem a szobában. Én voltam a harmadik gyermek és a harmadik fiú is. Ez ragadta szegény jó atyámat szertelen örömére. Ha sejtette volna, hogy - longus post me ordo - még kilenczen követnek engemet s ő a tizenkettőből kilenczet lesz kénytelen verejtékén fölnevelni: tán szerényebb lett volna az örömében. De míg a gond és bánat szinte mindig a jövőt kémli, az öröm ritkán méltatja egy-egy tekintetre, hanem él a jelennek, a pillanatnak.
A kép azt tartom megindító: egy fiatal apa, a ki szívének boldogságában tenyerén emeli magasra gyermekét, iskolás fiú koromban gyakran elmerengtem ezen a képen, mert a kis bibliánkban Ádám volt így ábrázolva, a mint elsőszülött fiát felmutatja az Istennek.
Engem azonban, a ki eképen életem első pillanataiban ültem atyám tenyerén, engem a gondviselés egy még különösebb kegyben részesít, sorsomat ugy formálván, hogy ime, én meg sz szülőanyámat vehetem tenyeremre, hogy felmutassam nektek, mondván: ime itt van ő, szeressétek és gyönyörködjetek benne.
Mert mi más egy könyvhöz előljáró beszédet írni, mint felvenni a tárgyat, a melyről a könyv szól és felmutatni és megmagasztalni és szerényen azt kívánni, bár csekély tehetségemmel és nagy szeretetemmel méltó lehetnénk hozzá, tárgyamhoz, a miről e könyv szól. Vasvármegyéhez, nekem is szülőföldemhez, tehát szülőatyámhoz.
Vissza