Szimultán utazás

Előszó

SlLLANPÁÁ: SlLJA
Ha a Nobel-díj fémjelzése nélkül jelenik meg, aligha tűnik fel Sillanpää regénye. Pedig remekmű; de azok közül, amelyeket nem szoktunk észrevenni. A regénynek újabb, anyagtalanabb, de egyben salaktalanabb fajából való. Kitüntetése nemcsak a finn testvériség híveinek öröm, de a műízlés barátainak is; hisz nálunk a szépséget is könnyebb kintről, a nagyvilág tekintélyével tanítani - mint bentről, itt kiszenvedett alkotásokkal.
Silja egy egyéniség története két életben. „Egy régi családfa utolsó hajtása" - mondja az alcím; de az az „utolsó hajtás" már az apában ered s a lányban csak tovább sarjad. Silja ugyanazt a csendes haldoklást és álmatag boldogságot éli tovább, csak még fényesebben és még anyagtalanabbul, amelyen tönkremenetele és halála közt apja, Kustaa is magára talált. A régi családfa: egy finn nagy parasztcsaládé, a Salmelusoké, amely századok óta él a nemzetség nevét viselő tanyán, mint erdei, szántói, állatai és zsellérei ura. A család süllyedése Kustaa-val kezdődik, aki cselédlányukban keresi meg az anyjában elveszített nőiséget. Az öreg Salmelus halála után el is veszi, s vele süllyed le a zsellérsorba. Kustaa gazdának nem elég kemény, kíméletlen és óvatos; az asszony pedig hol is tanulta volna meg, amit egy gazdaasszonynak tudnia kell. A birtok elkótyavetyélődik; új birtokukban a beteges asszony is kidől Kustaa mellől, a négy gyerekből is csak a kis Silja marad meg az apának társaságul. De ennek a folytonos vesztésnek van gyönyörűsége is. Ahogy a gazdagond s a család nyűge lekopik róla, Kustaa visszatalál gyermekkora legszebb pillanataihoz; s megnyugodva élvezi a csendes eltűnődések verőfényét. A gyalupadjánál dolgozgat, lányával szenttörténetet olvastat s kenyérmorzsát szór a széncinkének.
Amikor meghal, Silja már konfirmációs korban van s a „templomfalu"-ból kell őt hazahozatni, ahova a fiatalok a szent oktatás idejére beköltöznek. Vissza