Mesél a bandúra

Előszó

Hazajött a fiam Ukrajinából. Hat hosszú hónapon át volt távol az édes szülőföldtől, a drága magyar Hazától. Fél éven keresztül ment, ment, mindig csak előre, honvéd társaival egyetemben, hegyeken, völgyeken, fátlan pusztaságon, gyilkos mocsarakon, sötét erdőkön, letarolt mezőkön, virágos réteken, rommá égett falvakon, kihalt városokon, megdagadt folyókon át, ment nyári zivatarban, téli fergetegben, hol térdig sárba, hol derékig hóban, rettentő harcokon, sistergő, zúgó, bömbölő poklokon keresztül, sokszor éhezve, sokszor szomjazva, hol roskadozva, hol új erőre kelve, de mindig csak előre, előre...
Istenem, ki hitte volna, hogy mire Gyula fiam huszonkét esztendős lesz, rászakad a földre a második nagy világháború, sokkal véresebb, sokkal nehezebb, mint az első volt! S ki hitte volna, hogy neki is mennie kell, oda, ahol oly sűrűn osztják a halált s ahol egekig csapkodnak a véres küzdelmek, emberirtó, vérgőzös harcok tajtékzó hullámai!...
Pedig így történt. Azt azonban nem jól mondtam, hogy "kell". Mert a fiam önként jelentkezett. Mint héthónapos, kiképzett katona, felvételét kérte a gyors hadtest orosz földre induló kötelékébe. Kívánságát teljesítették. 1941. július 2-án történt ez. Otthon épen ebédnél ültünk s fiunkról beszélgettünk. Egyszercsak nagy robajjal felcsapódik az ajtó s megjelenik az ifjú honvéd. Arca tűzpiros, szemeiben boldog mosoly, hangja valami különös, rejtett izgalomtól fátyolos... Vissza