A boldogság szigete

Előszó

Részlet a könyvből:
Bizony eljár fölöttünk az idő! Ezt nem is annyira magunkon vesszük észre, mint inkább azokon, kiket hosszú-hosszú évek múlva látunk ismét viszont.
Ezt a megállapítást akkor tettem, mikor 25 éves érettségi találkozónkon kissé elfogódottan léptem egykori osztálytársaim közé. Hosszú volt a 25 esztendő, nem csoda, hogy itt is, amott is ezüstöt lopott azok hajszálai közé, kikkel valamikor együtt lármáztuk végig a gimnázium folyosóit, s kikkel együtt izzadtunk az érettségi nehéz napjaiban.
De az ezüstös hajszálak ellenére is derűs volt összejövetelünk nagyon. Sok régi, kedves emléket elevenítettünk föl, néha meghatott mosolygással, néha pedig szívből jövő kacajjal.
A fehér asztalnál aztán Kiss Marci mellé kerültem, kit valamikor egymás között öreg Mártonnak hívtunk, mert feltűnően csendes, komoly fiú volt. Nem is csoda, hogy tanárember lett belőle.
Most olyan egészséges, barnapirosra sült arccal ült mellettem, hogy önkénytelenül e szavak tolultak ajkamra:
- Olyan jó színben vagy, Marci, mintha nem is az iskolai év végén, hanem a vakáció végén lennénk!
- Hát én is kissé olyanformán vagyok vele - válaszolta mosolyogva. - Alig hat hete tértem vissza az Adria partjáról.
Csodálkozva néztem rá.
- Hogy kerültél oda?
Elmondta. És egyúttal olyan érdekes történetet mesélt el nekem, melyet, azt hiszem, érdemes papírra vetni. Legjobb lesz, ha egészen átadom a szót az én kedves Marci barátomnak. Vissza