A magyar agrármozgalmak története

Előszó

A magyar közélet legragyogóbb idejére, a múlt század 30-as és 40-es éveinek reformkorszakára viszem vissza az olvasót, hogy új szempontok alapján gondolkodóba ejtsem a jelen problémáinak küszöbén, amikor elvonultatom szeme előtt azt a fejlődési folyamatot, amely alatt nemzetfenntartó elemmé váltak a jobbágyősök szabad ivadékai. Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos jelölték ki ennek a fejlődésnek az irányát és útját a demokratikus átalakulási folyamat legnagyszerűbb éveiben.
Feszült volt ekkor a magyar atmoszféra, de sehol forradalmi szellem. A jobbágy csordultig volt panasszal, de nem lázong, szinte érthetetlenül közönyös, pedig kell éreznie, hogy szolgaságának ideje lejáróban van. Megdöbbentő ez a mozdulatlansága, amikor Európa népeinek lelkében zúg, morajlik az eszmék forgataga. Nem kellett forradalmi mentalitás ahhoz, hogy aggodalommal nézzék nemzetünk legjobbjai a magyar népnek eme beteges eltörődöttségét, amiben csak a felületesen kutató szem látott tunyaságot. A nép eme fáradt fásultságához hasonló tünetet mutatott az egész jobbágyrendszer. Kiélte minden élettartalékát. Emberei elbágyadtak, elfáradtak, új életkeretek után kutattak. Ez a rendszerváltozás aránylag túl gyorsan következett be. Az elcsigázott jobbágyság a fáradt idők fásultságából egyszerre arra ébredt, hogy beledőlhet a szabadság karjába, melynek melegéről azt sem tudta, sebez-e vagy éltet? Vissza