XI. Táblaképfestészeti Biennálé

Előszó

A világ kultúrájának vannak kikerülhetetlen teljesítményei. Olyan személyiségek és művek, amelyek kísértik az újabb és újabb generációkat. Kikerülhetetlen a görög mítosz-világ, megkerülhetetlenek Shakespeare drámái, nincs kortárs költészet Blacke nélkül és Leonardo da Vinci is örök kísértője képzőművészeinknek. A huszadik század közepe óta Bartók is kikerülhetetlen. Példát mutat, számon kér, kísért és modellt kínál. Mi a titka a bartóki modellnek? Mi a titka annak, hogy a bartóki életmű az elmúlt egy évszázadban megtermékenyítette, újra értékelésre készítette nem csupán a komponistákat, de szinte minden művészeti ág felelősen gondolkodó képviselőjét? Vajon mi késztette Illyés Gyulát, Keresztúri Dezsőt, Fodor Andrást, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Rónay Györgyöt, Csoóri Sándort és költőtársaikat, hogy versekkel kapcsolódjanak a bartóki életműhöz? Vajon mi ihlette képzőművészek hosszú sorát - a kolozsvári Szervátiusz Jenőtől, Tóth Ferencen, Szalay Ferencen, Zoltánfy Istvánon, Berki Violán, Szabó Ivánon, Réber Lászlón, Feledy Gyulán, Kovács Margiton, Vasas Károlyon, Kotsis Nagy Margiton, Fontos Sándoron át Papp Györgyig és Kass Jánosig -, hogy kötődjenek Bartók muzsikájához, és a zenén túlmutató bartóki modellhez? Mi lehet az oka, hogy Bartók megihlette a filmeseket, a bábosokat, a színházcsinálókat, a balettművészeteket? Van-e titka, és mi a titka a zseni üzenetének? Vissza