Fatima nagy napja

Előszó

II. János Pál pápa portugáliai és fatimai látogatásának semmiféle diadalmas jellege nem volt Hiszen minden diadalmas dolog, amint a történelem tanítja, rövid ideig tart: Minden ünneplés, ami a Szentatyát Portugália útján körülvette, egy keresztény ország méltó hódolata volt a kereszténység feje iránt: nem egy császárnak szólt; aki szent ruhába öltözött.
Őszentsége többször hangsúlyozta, hogy pásztor és zarándokként jött: pásztorként, aki juhait saját nevükön szólítja, és a zarándok egyház zarándokaként.
Ami személyiségében legjobban tetszett; az alázatossága volt; amely a különös jelentőségű pillanatokban hatásosan megmutatkozott: amikor a lisszaboni repülőtérre való megérkezésekor letérdelt és Portugália földjét megcsókolta, amikor útiprogramja visszavonhatatlan pontjaként nyomatékosan kérte, hogy a Cova da Iriában a fatimai Szűzanyával való párbeszédben a legnagyobb csendben hagyják magára. A Totus Tuus (Egészen a Tiéd) a címerében semmi hagyományosat nem mutat. Ez inkább egy gyermek kompromisszuma az iránt, aki számára mindig a Magnificat fönséges énekese, a Boldogságos Szűz, aki a betlehemi barlang és a Kálvária hallgatásából életének ékesszóló himnuszát az Úr szolgáló leányaként előhozta.
A világos és nyíltszavú szónok mögött, aki az Evangélium örök igazságait ismételtette velünk és az egyház döntő tanításaira emlékeztetett; mindenekelőtt az imádság és a bűnbánat férfija állt, teljes összhangban a fatimai üzenet bibliai tartalmával.
Ez volt lényeges apostolkodása, amit egyúttal a Serra de Aire-i három pásztorgyermek páratlan példája is megihletett.
Több alkalommal idézte a pápa az 1917-es kis látnokokat mint egyszerű falusi nép három gyermekét.
Az ünnepélyes istentisztelet és a betegek megáldása után, mielőtt a Kármelhegyi Boldogasszony lelkigyakorlatos házba visszament, nem mulasztotta el a Szentatya, hogy a bazilikában Ferenc és Jácinta sírjánál le ne térdeljen és buzgó imába ne merüljön. Vissza