Honvédeink vörösországról...

Előszó

A Dnyeper-parton, messze bent Vörösországban állja a magyar honvéd a vártát. Keze állandóan a fegyverén, mert sohasem lehet tudni, mikor tör rá orvul az ellenség, - a szeme figyel. Nemcsak az ellenséget figyeli, hanem mindent, ami a látókörébe kerül. A meghódított terület embereit, falvait, házait, a vetéseket, a házi tűzhelyet, a szokásokat, a nép hangulatát, ellenséges vagy rokonszenvező érzületét, egy más világ vére lüktetését, szíve dobogását.
A szemeken, a lélek tükrén át az emlékezés fényérzékeny lemezére vetődik minden benyomás, hogy letörölhetetlenül ott maradjon. De nemcsak, hogy ott maradjon, hanem hogy előhíva ezeket a lemezeket, mások is láthassák Vörösországot, mint honvédeink látták, akik mérföldjáró bakancsaikkal a földjét tapodták.
A honvéd vezérkar főnökének felhívására sok száz jelentés, megemlékezés, feljegyzés futott be több ezer oldalon kint harcoló csapataink honvédéitől, tiszttől, legénységtől egyaránt, és az oldalak mind arról számolnak be. mi ragadta meg leginkább a figyelmüket a számunkra annyira idegen világban, mit láttak az országból, a népből, a háborúból, a bolsevista elvek megvalósulásából, vagy kudarcából. Akad a jelentések közt magasabb rangú parancsnok szakszerű harcleírása és egyszerű honvéd beszámolója az általa közvetlenül tapasztalt részletmozzanatról. Figyelemreméltók az ú. n. értelmiségi osztályhoz tartozó emberek megfigyelései az ottani városi kultúráról és a falusi ember igen talpraesett észrevételei szántásról-vetésről, tanyai dolgokról. Beszél a gyalogos és szól a huszár, a gyorscsapatok katonája és a rádiós, a tüzér, az utász, a repülő és a légelhárító; szóhoz jut mindenki a nagy beszámolónál. Vissza