A magunk szárnyán

Fülszöveg

Serfőző Simon költészetének agyagból, fényből és vérből gyúrt szárnyai a zagyvarékasi dűlőutakról emelkedtek Magyarország fölé, hogy pilótájuk a századokról századokra ikaroszi sorsot produkáló ország fölött a XX-XXI. század perspektívájából egyre többet és távlatosabban lásson. Abban a magát fosztogató hazában, amely több száz éve úgy álmodik Európáról, hogy közben az első királyaitól életre varázsolt legjobb reményeit mészárolja le. Ma is a fordított Árpád-kort mutató - mert falu- és templomépítés helyett a pusztulás és az elvándorlás fájdalmába forduló - magyar vidéken éppúgy, ahogyan a kafkai módon üres városok főutcáin vagy nyomornegyedeinek magyar Afrikájában.
Serfőző Simon ezzel a világgal repül csaknem félszázada szembe. Ennek szerkezetét és leromló életét teszi láthatóvá a porból és züllésből folytonosan eszményekre szálló versbeszédében. Új kötete a harmadik évezred első évtizedében elvégzett tudatosítása annak, amit egész életműve üzen: „a magunk szárnyán" kívül számunkra röptető erő - nincsen. S ha önként levagdaljuk vagy elveszítjük őket, akkor - García Márquez lerongyolódott angyalaként - a világ szemetes, hátsó udvarára zuhanunk vissza. Erről vallanak Serfőző Simon verseiben a kifosztott falvak magányosan szorongó tárgyai, az ellopott gyermekkor, a szülők magyar sorsmodellé nőtt terméketlen szenvedése, a tájban látott, szülésre képtelen történelem s az itt ólálkodó harmadik világ.
Vissza