Az utolsó tánc

Előszó

Tánc a tavaszban.

Anya zongorázik, s a szobát lassan ellepi a késő délután homálya. Kívülről, a térről, köd üli meg az ablaktáblát. A zongora mögött, a szoba sötét és titokzatos zugában ül a gyermek: Ina. Hallja a hangokat és látja, ahogy a billentyűkről leperegnek a szoba sötétjébe, mint lágy, halványzöld szalagok, egymásba fonódva, selymesen felcsillanva, mintha itt-ott kibuggyanó kacajok lennének. Zsong a zongora, Ina odatartja az arcát a fájához: a hangszer él.
A szögletből, a zongora mögül előtör a sötétség, úrrá lesz a szobán, óriásira nő és az ötéves Ina egészen összekuporodik. Az árnyék először a csúf barna tapétát nyeli el, melynek fekete foltjai néha úgy ijesztgették a gyermeket; aztán a pohárszéket az ódon ezüstkészlettel; aztán a varrógépet; s már nem is marad más, csak az ablakok világos négyszögei és a billentyűkről lepergő hangok.
A szoba határtalanul megnő. Erdő kerekedik benne, melyet magános út szel át. Egy kis leány áll ott - talán maga Ina? - intésére a holdas tisztáson Hüvelyk Matyi táncra perdül a tündérekkel. Az égen oly alacsonyan csüng egy csillag, hogy meg lehet fogni kézzel. Ina lassan kijön a szoba sarkából, kicsalják a hangok. Lábujjhegyre áll, felnyúl a karjával, az alacsony égről leszedi a csillagot és lassan forogni kezd. Maga előtt tartja a csillagot, mely hol fölvillan a zenétől, hol egészen kialszik... Vissza