San Michele regénye I-II.

Előszó

Londonba siettem Franciaországból, hogy honosításom ügyét eligazítsam: úgy látszott, hogy hazámat belerántják a háborúba Németország oldalán. Henry James lett volna az egyik tanum, ő maga is most vált állampolgárrá. "Civis Britannicus sum", mondotta mély hangján. Jól tudta, hogy igyekeztem megtenni kötelességemet s azért nem sikerült, mert lehetetlenebbé váltam, semhogy másnak segítségére lehessek. James ismerte a rám váró sorsot. Kezét vállamra téve, megkérdezte, hogy mit akarok most kezdeni. Azt válaszoltam, hogy végleg elhagyom Franciaországot s mint szökevény eltemetkezem régi váramba. Ez az egyetlen hely, ahová való vagyok. Búcsúzásomkor emlékembe idézte azt a tanácsot, amelyet évekkel ezelőtt sanmichelei tartózkodása idején adott nekem, hogy írjak könyvet szigetotthonomról, amelyet ő a világ legszebb pontjának nevezett. Miért ne most írjam meg San Michelle igaz regényét, most, amikor a legrosszabb van eljövendőben és csüggedés vesz erőt rajtam? Ki mondhatna igazabb mesét San Micheléről, mint én, aki tulajdon kezemmel építettem föl? Ki festhetné le nálam jobban a Tiberius egykori villájának kertjében szerte heverő pompás márványcsonkokat? Éppen olyan ember számára, mint én, akit annyira érdekel a lélektan, micsoda lebilincselő tanulmány volna a komor, öreg császár alakja, akinek fáradt lába a mozaikpadlót taposta, amelyet a venyigék alól én kapartam elő. Olyan ember számára, aki álmatlanságban szenved, aki menekülni akar a maga nyomorúsága elől, nincs jobb dolog, mint könyvet írni.
Ezek voltak az utolsó szavai. Sohasem láttam többé viszont barátomat. Vissza