Róma-Firenze-Velence

Előszó

Róma, Firenze, Velence: a művészet három gyöngyszeme, de egyben három alapkő is nemcsak Itália, hanem az egész nyugati kultúra történetében. A legrégibb koroktól kezdve innen származó - vagy e városokat legalábbis hivatkozási pontjuknak tekintő - írók, filozófusok, művészek, hadvezérek, utazók fémjelezték nevükkel a civilizáció fejlődésének alapvető szakaszait. A Palatinus-domb kicsiny pásztorfalujából kinőtt Róma meg tudta hódítani a Földközi-tenger egész térségét, sőt kiterjesztette hatalmát a La Manche csatornán túlra és a Vörös tengerig; a Kaspi-tengerig, a Perzsa öbölig: fegyvereivel, természetesen, de legfőképpen kultúrájával, amely sokkal tartósabb, máig fellelhető nyomokat hagyott a művészi alkotásokban, a nyelvekben, a törvénykezési rendszerekben. A Földközi-tenger - vagy ahogyan a rómaiak nevezték: a "Mare Nostrum" - habjait szelő hajók nemcsak fegyveres csapatokat szállítottak, hanem ezerféle árut is, amelyeket aztán a távoli provinciákban értékesítettek; azokban a provinciákban, melyek lakói büszkén mondhatták magukról: "Civis romanus sum", "római polgár vagyok". S a bor, a búza, az olaj, a fűszerek, a kerámiák, az alapanyagok kíséretében utaztak a gondolatok is. Majd jöttek a hanyatlás évszázadai: az egymást követő barbár inváziók a birodalom széthullásához vezettek. De nem a pusztulásához. Róma arra volt hivatva, hogy újra megtalálja helyét a történelemben és a művészetben, elsősorban az Egyház és annak pápái munkásságának köszönhetően, akik elősegítették felvirágzását. A XV. században hosszú megújulási folyamat kezdődött el: a különböző itáliai udvarokból Rómába sereglő művészek káprázatos remekművekkel gazdagították a várost. A XVI. században, más szinten ugyan, de Róma ismét magáénak mondhatta egykori "caput mundi" szerepét, főként olyan nagyszerű alkotók munkája eredményeképpen; akiknek nevét - hogy csak Michelangelóét említsük - az egész világon jól ismerik. Ha megfigyeljük, a város összes építészeti, szobrászati, festészeti műemlékében felismerhető az a közös "tudatosság", hogy impozánsságukkal századról századra tanúsítsák az e városból szertesugárzó hatalom és üzenet egyetemességét és központiságát. Míg Róma pompás méreteivel nyűgözi le az odalátogatót, Firenze elegáns szépségével ragadja meg. Ebben az "emberi léptékű" városban a paloták, templomok és műemlékek végtelen sora a múltbeli gazdagságról tanúskodik, kétségtelen azonban, hogy a hangsúly itt nem a jólét fitogtatásán, hanem a dolgok valódi lényegén van. Igaz ugyan az is, hogy Firenze soha nem volt birodalmi főváros, sem pedig embermilliók vallási központja. Firenze mindig is az embert tartotta szem előtt: az embert a maga intelligenciájával, vállalkozó kedvével, alkotókészségével, tehetségével. Itt emelkedett irodalmi méltóságra - méghozzá micsoda remekmű révén! - a nép beszélt nyelve; kiváló művészek látták itt meg a napvilágot, akik tündökletessé tették Firenzét, megszépítették Rómát és egész Itáliát; kereskedők és bankárok tettek itt szert hatalmas vagyonokra, eljutva aztán egész Európába; itt született meg a humanizmus és a reneszánsz, hogy új ösztönzést adjon az irodalomnak és a művészeteknek. Ezek a kitűnő szellemek itt fejtették ki munkásságukat, kitörölhetetlen nyomokat hagyva maguk után: az, ami elfogja az idelátogatót, mégis valami mélyebbről jövő, bensőséges érzés, más, mint egyebütt. Firenze műkincsei nem impozáns méreteikkel, hanem derűs, tudatos szépségükkel hatnak a látogatóra. Itt a levegő is telítve van művészettel, művészetet izzad még a szűk utcácskák szürke burkolata, a palotákat borító faragott terméskő és a templomok márványa is. Megszámlálhatatlan kis műhelyben szakavatott kézművesek viszik tovább illusztris elődjeik ősi mesterségét: ma szokássá vált, hogy a külföldiek is firenzei "műhelygyakorlaton" sajátítsák el az ötvösművészet, a márvány berakás, a műasztalosság, a fafaragás fortélyait. Firenze tehát ma is emberközpontú, eleven és a szépséget éltetni tudó város. Velence műemlékeiben híven tükröződik a városnak egykori, nyugatot kelettel összekapcsoló híd-szerepe, nem hiába volt a város évszázadokon keresztül az Adria királynője és a muzulmán Kelettel való cserekereskedelme folytán az egész Földközi-tenger medencéjének legnagyobb és legforgalmasabb árupiaca. Velence Bizánc védőszárnyai alatt született és fejlődött mindaddig; amíg megnövekedett hatalma következtében patrónusa félelmetes riválist nem látott benne; lerakatai a Földközi-tenger partjaitól Európa szívéig terjedtek, s míg gazdag rakománnyal teli hajói szláv és szaracén kalózokkal hadakozva szelték a tengereket, más kereskedői az Ázsia végtelen földjein át vonuló Selyem Útját járták: Marco Pólót apjával és nagybátyjával mély tisztelettel fogadta udvarában a hatalmas Kubilai kán, még titkos megbízatással is ellátva az itáliaiakat. Virágzása tetőfokán Velence kolóniái és kereskedelmi bázisai a dalmát tengerparttól a Peloponnészoszig, az ión szigetektől a Kikládokig, Kandiától Szalamináig és Közép-Európáig terjedtek. A tengerből született Serenissima a tengerből él: épületei a vízből nőnek ki, utcái kanálisok. A várost jellemző művészeti bélyeg a keleti tengerekről és Bizáncból ered: velencei-bizánci stílusú a Szent Márk Bazilika, ugyancsak bizánci stílusúak a belsejét díszítő mozaikok. A mór építészetet idéző velencei későgót sajátos arculatot kölcsönöz a palotáknak: álljanak bár Dalmáciában vagy Görögországban, első látásra észrevehető, hogy velencei épületek. Történelmét, szerkezetét, művészetét, életmódját tekintve egyedülálló város Velence, ahol a piac is a vízen lebeg, s a riókon hangtalanul sikló elegáns gondolák nemcsak turistákat szállítanak, hanem a velenceiek mindennapos életének szerves részvevői: gondolán vonul itt még a nászmenet is. Könyvünk célja, hogy összefoglalót adjon mindazokból a szépségekből, amelyekkel a három város fogadja az odalátogatót, hogy segítségére legyen e szépségek értékelésében, hogy hűséges útitársként felhívja figyelmét a városok legjellemzőbb vonásaira, s végül, majd otthon, őrizze a látottak emlékét. Vissza