1.042.830

kiadvánnyal nyújtjuk Magyarország legnagyobb antikvár könyv-kínálatát

A kosaram
0
MÉG
5000 Ft
a(z) 5000Ft-os
szállítási
értékhatárig

Összeomlás

Francia utinapló

Szerző

Kiadó: Nyugat
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve:
Kötés típusa: Fűzött keménykötés
Oldalszám: 211 oldal
Sorozatcím:
Kötetszám:
Nyelv: Magyar  
Méret: 20 cm x 13 cm
ISBN:
Értesítőt kérek a kiadóról

A beállítást mentettük,
naponta értesítjük a beérkező friss
kiadványokról
A beállítást mentettük,
naponta értesítjük a beérkező friss
kiadványokról

Előszó

Az ezerkilencszázharminckilencedik esztendő szeptemberében ezeket íratm a naplóba, mely alant ezerkilencszáznegyven májusában kezdődik újra... «Éjfélkor kikapcsolom a rádiót, a nagyvilágban háború... Tovább

Előszó

Az ezerkilencszázharminckilencedik esztendő szeptemberében ezeket íratm a naplóba, mely alant ezerkilencszáznegyven májusában kezdődik újra... «Éjfélkor kikapcsolom a rádiót, a nagyvilágban háború van, ez a kezdet és senki nem tudhatja, hogy mi lesz a vég? A csend nyugodtan fekszik a városon, Európa egyik legszebb és legnyugodtabb fővárosán és éjfélkor, szeptemberben, a rádió előtt ezeket gondolom: Búcsúzunk hát Vén Európa, szép öreg földrész, melynek ízei édesek, mint az aszú boroké. Búcsúzzunk csendesen és túlságosan meghatottság nélkül, mint férfiakhoz illik ilyenkor, éjfél felé az őszben, mikor már hideg szelek fújnak észak és nyugat felől. Részben ismertelek, öreg földrész, sajnos nem azt a részedet ismertem, mely valóban te vagy, vagy te voltál. Láttam az arany alkonyt Isztanbul felett és láttam ifjú nyüzsgését Bukarestnek. Álltam Krakkóban a Visztula hídján, szemben a Wawel tornyaival, láttam Chopin szobrát Varsóban széltől tépett bronz-fa alatt. Láttam fényszórók kévéit cikázni Belgrádban a Kalimegdán felett, láttam Sziléziát nedves, ködös őszben, láttam Berlin roppant vasszobrait és Danzig gót tornyait is láttam Gdyniából. Voltam Tomiban is, ahol egy szerencsés Ovidius csak azon kesergett, hogy ő Rómán kívül hal meg s nem azon már, hogy Rómát is feldúlják egykor. De nem láttam, Vén Európa, igazi arcodat, az olasz templomok enyhe boltíveit s a Rajnán túli tájat, e «Thulén-túli tájat», nem láttam Britannia parti szikláit, az Alpok gőgös csúcsait, Svájc rendjét, Dánia szobrait, Finnország tavait. Svédhon munkásházait, Norvégia komor öbleit, nem a Zuidersee-t és nem Brugge-t, nem látta a spanyol várakat és nem láttam Franciaországot. Nem igen ismerjük egymást öreg földrész, sok dolgom volt itthon s nem is mindig hálás. Tard nem eresztett el Avignonba és Geszt nem engedett el Ravennába. A latinságból meg kellett elégednem annyival, amennyit a Mecsek halmai és Pécs szőllei mutattak s Assisi helyett a készülő vihar Szentkútra hajtott fel egy forró régi nyárban. Így volt, öreg Földrész s most éjfélkor a rádió mellett, melyen a bemondók nyolc nyelven hirdetik izgalmadat, nincs értelme, hogy áltassuk egymást. Mi magyarok el-eljártunk tehozzád Vén Európa, megnéztük vénebb tájaidat, hol szerelmesebbek a költők, nyugodtabbak az írók és lágyabbak az alkonyatok, hol nem kell a kevés jobbaknak minden pillanatban «élet s halál peremén» járniok s honnan a régi úrfiak csiszoltabb aggyal tértek vissza a hazába cselekedni. Mert akkor is úgy volt már, hogy szinte az egész világ példája kevés lett volna ahhoz, amit itt tenni kellett volna. «Nézze meg, fiatal úr, föltétlenül nézze meg, a híres Franciaországot» - mondotta nekem egyszer egy öreg paraszt Tardon, ki járt odakinn éppily zavaros időkben, fogságban. Betölthetem-e még e rendelését? Vagy csak ekkép foglak érzékelni már öreg földrész, a sokféle nyelven harcoskodó rádió mellől? Úgy hiszem, jobb ha elbúcsúzunk. Megvallom, nem fájdalom nélkül teszem és megvallom, nem hiszek abban, hogy végül is nem lesz búcsú majd e búcsú. Mert hiszen a jövőben, mely reád, reánk várhat, a magyarnak már nemcsak kalandoznia, hanem bujdosnia sem lehet, sorsunk ennyivel rosszabb a Rákócziénál is. Bezáratunk hazánk keretébe, mint dióba a bél s Vén Európa tán megérted most e bizalmas hangot, hiszen tudhatod te is, hogy elvettetett a kocka és a győzelemnél vagy leveretésnél több dül azon, hogy hol fog megállni. Nemcsak az élet, hanem az élet értelme is. Nemrég láttam egy filmet, mely városodban, Párizsban játszódik, a Szajnapart és egy hotel között táncolnak az emberek július tizennegyedikén. Akkor, ahogy e filmbéli táncot néztem, a Szajnahidat a vásznon, s a lassú uszályokat, hirtelen megértettem valamit. Azt, hogy lehet talán, hogy még találkozunk mi ketten, Páris meg én. De nem úgy...
Nem úgy... milyen súlyosan hangzik ez a két szó, majdnem súlyosabban, mint Poe Edgár nevermore-ja. Mert az lehet, Páris, hogy ami most következik, túléljük, mind a ketten. De milyenek leszünk azután? Hiszen nemcsak a viszály fog elvérezni a csatákban. S a túlélés lehetőségével szemben áll egy szomorú bizonyosság. Az, hogy meg fogunk öregedni ezekben a hónapokban, meg fogunk öregedni mind a ketten, a kedélyünk kicsit fakó lesz, a hitünk kicsit kopott. «Nem hajszálankint» őszülünk majd meg, hanem valahogy egyszerre, a válság napján, mikor azok, akik az előző kort is megértették már, hirtelen öregek lesznek. Azért lehet Európa, hogy még találkozunk. De nem úgy, nem úgy, mint utóljára ezen a nyáron lehetett volna. Valami addigra útraválik belőlünk s ez talán éppen az ifjúságunk lesz, szép reményeink és vakmerő hevületeink. Ez a baj Európa, lehet, hogy Szabó Zoltán találkozik még Párissal, de ez az ember már nem lesz ugyanaz. És ez a város sem lesz már ugyanaz. A temetők, igaz, meg fognak maradni, az európai temetők, melyekben szentek és költők, zenészek és festők nyugszanak. De éppen attól f élek, hogy ezután már csak ezeket a temetőket fogjuk először felkeresni, mint az öregek, akiket valami furcsa vágy von jövendő nyugvóhelyük felé. Most, éjfélkor s szeptemberben, a megnémult rádió mellett, mikor a harcoló európai nyelvek és szavak pár órára elhallgattak az éjszaka fegyverszünetében, még egyszer kirajzolom magam elé térképedet, Európa. Nem a politikait az államhatárokkal, mert abban kevés örömöm telnék, hanem a «hegy- és vízrajzait». Szerettem volna látni dombjait és tornyaidat még, öreg földrészünk, kedves térítő atyánk, gazdag alma materünk. Meg akartam volna állani BEsancon ó házai alatt, Páris fényében s tenger morajában, szerettem volna megnézni még a gót tornyokat, a német kisvárosok szűk nyugalmát s Firezne hídjait. Dehát ennek így, ilyen kalandozón, ilyen ifjan, ilyen mohón, bizony már vége. Ha találkozunk is talán, másképp lesz, mint eddig lehetett volna. Lassan elfordítom a szemeimet a térképedről, Vén Európa s már csak a kicsiny hazát látom, a szekerek lassú vonulását, Hollókő várát, Makó főterét s a Balaton lágy estéit és egy parasztot, amint kaszája lendül. Ezentúl már nem akarhatok dús tájaidon szertehordani, Európa, csak a szegényke magyar tájba mélyre ásni. E csere nem új ezen a földön, választott ősök serege áll a hátam mögött. Szegény Juhász Gyulára gondolok csak, ki messzevivő vonatok után olyan hiába nézett, de ki többet látott Európából Tápén egy Krisztus-szoborban, mint mások a földrész összes városaiban. Ennyi a vigasz. Hogyha nem tudjuk majd a vén földrészt már fölkeresni, még mindig megtalálhatjuk. Legalább magunkban...» Vissza

Szabó Zoltán

Szabó Zoltán műveinek az Antikvarium.hu-n kapható vagy előjegyezhető listáját itt tekintheti meg: Szabó Zoltán könyvek, művek
Megvásárolható példányok

Nincs megvásárolható példány
A könyv összes megrendelhető példánya elfogyott. Ha kívánja, előjegyezheti a könyvet, és amint a könyv egy újabb példánya elérhető lesz, értesítjük.

Előjegyzem