Magyar festészet a XIX. században

Előszó

A magyar képzőművészetek történetében a múlt század festészetét méltán tartják a megbecsült hagyományok kifogyhatatlan kincsestárának, a megrendítő és példamutató remekművek fényes galériájának, mely kiváló tehetségeket és hősi tanulságokat idéz. A nemzeti művészet kialakulásának, klasszikus mestereink működésének kora ez, amikor végre saját hangján és egyetemes érvénnyel nyilatkozott meg népünk is a festészet eszközeivel, s amikor a magyar művészek maradandó minőségű alkotásaikkal számottevő rangot szereztek hazánknak az emberiség végtelenül gazdag kulturális együttesében. Olyan műtörténeti periódus nálunk a XIX. század, mely a megható szándékok, lelkesítő kezdeményezések, igazi sikerek hosszú sorából áll, az egyre jobban kiteljesedő fejlődés jóleső látványával boldogít, a szellemi pályája sem volt problémmentes, a bonyolult, vállalkozó kedvű korszak sok-sok önellentmondása, rögtönzése, vargabetűje megakadályozta egy-egy életmű egységének, folyamatosságának a kibontakozását, egészében véve mégis nagyszerű ösztönösség kerekedik a múlt század pompás öröksége, s a felfelé ívelő tendencia optimizmusával tölti el a visszaemlékezőket.
Mintegy százötven esztendeje kezdett nemzeti művelődésünk ügye napirendre kerülni. Egyelőre még csak csendes óhajtások, jámbor meggondolások formájában, de mind felelősségteljesebb konklúziókkal, erősödő politikai céltudatossággal. A XVIII. század legvégén Kármán József, az első modern magyar prózaíró programot is adott "A nemzet csinosodása" címen. A "festészek" és szobrászok szerepe szó szerint is fontos helyet foglalt el a kívánt folyamatban, a képzőművészeteket, a szépművészeteket akkoriban "csinos mesterségek"-nek nevezték. Egy nemzeti értelmiség körvonalai jelentek meg hazánkban, egyre többen szentelték életüket az irodalom és tudomány művelésének. Szegényebb nemesek, nyugtalan cívisek, egyházi pályákon keresztül felszabadult jobbágyivadékok, tisztes honoráciorok, szolgálaton kívüli katonatisztek munkálkodtak a kulturális élet megindításán, hogy a műveltség és tudás elterjesztésén keresztül nemzetünknek önállóságot vívjanak ki. Történészek nagyjából tisztázták már a korabeli fejlődés gazdasági, társadalmi körülményeit, okait. A kapitalizmus győzelme a nyugati országokban - következményeit illetően - nem állt meg a vonatkozó államok határainál, az eredeti tőkefelhalmozás különböző intenzitással Európában szinte mindenütt megindult, ott is, ahol a hatalomért folyó harc még nem dőlt el a polgárság javára; hazánkban a török megszállás miatt egyenetlenül, majd a törökök kiűzése után az osztrák gyarmatosítás érdekeinek megfelelően korlátozott mértékben és üzemben. Persze a történeti és politikai hátrányok nem tették időszerűtlenné a nemzetté egyesülés és függetlenülés szükségességét, sőt a francia polgári forradalom eszmevilága és befolyása a tennivalókat igen hamar tisztázta is. Hogy a tudati felismerés mint tehet anyagi alapjának megszilárdítására, azt a XIX. század elejének, első felének magyar viszonyai sokrétűen bizonyítják. Az írók, költők, gondolkodók, művészek közvéleményt teremtettek a nemzeti lét követelményeinek felállítására, gazdasági intézkedések és jogi formulák érvénybe léptetésére egyaránt. "Az első magyar köztársasági mozgalom" még nem talált reális módszert a nemzeti függetlenség, a polgári átalakulás kiharcolására, Martinovics Ignác, Hajnóczy József, Laczkovics János, Sigrai Jakab, Szentmarjay Ferenc, "a magyar jakobinusok" életükkel fizettek merész terveikért, "A reformátorok társasága", "A szabadság és egyenlőség társasága" nem bizonyult alkalmas szervezetnek a társadalmi haladás megvalósítására. Az "összeesküvés"-ben írók is részt vettek, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Szentjóbi-Szabó László, Verseghy Ferenc. Közülük Kazinczy Ferenc okult egyedül a "mozgalom" tapasztalataiból. 2387 napos fogsága után az irodalmi élet központja lett, egy olyan függetlenségi "propagandagépezet" irányítója, mely szervezeti keretek nélkül is jobban veszélyeztette a Habsburgok gyarmati uralmát, mint akár a legelszántabb titkos konspiráció. Vissza