Annuska

Előszó

Amikor Somával, ezzel a hórihorgas lókötővel, mint kortesek megbuktunk, bizony keserves volt a nagy dúskálkodásból újra az országútra kerülni.
A szülővárosunk, Málnásújváros, ahová a cipőnket botra kötve, mezítláb bandukoltunk, jó kis út Pockosremetétől, ahol a kormánypártnak mozdítottunk hátra.
Én még meg voltam valahogy, épkézláb. De Somának a fején visszamaradtak az alkotmányos daganatok. A balszeme alatt egy nagy kék folt. A szája szélén egy nagy dúzma. Ettől úgy beszélt, mintha minden szót megnyalna előbb. De különösen az egyik füle mögött tanálta el nemszeretem-helyen valami furkósbot. Mert ezt annyira fájlalta, hogy borogatást tett rá. Összeköpködte a zsebbevalóját és a kalapja alá szorította a csúnya sebre.
Már láttuk az országútról a hegyek alatt Málnásújváros nagy tornyát. Hijj, hajj!... Akármilyen rossz sorban is tengődött az ember szülőhelyén, mégis, ha elvetődik onnan és visszaérkezik, megretyeg a szíve, hogy látja!
Én is alig hallgattam oda a Soma félszájas karatyolására. Néztem a nagy tornyot. Eszembe jutott, hogyan harangoztam ott, még piaci tekergő koromnak az elején és adtam ki bérbe a harangozást a bolond diákoknak ... És aztán még sok, sok mindenen elgondolkoztam a régi időkből. Még, még azon is: hogy vájjon mi lesz most tovább velem?
Hát egyszerre, az országútnak a kanyarodásából, előbukkan egy olyan pofa, hogy Soma is, én is jobban megriadunk rá. Vissza