Fekete krónika

Fülszöveg

A kultúrtörténetnek van egy területe, amelyet a szaktudós gondosan ki szokott kerülni, mert távoleső, idegen vidékre kellene az anyagért kirándulnia. Már pedig a bűnügyek krónikáinak ismerete nélkül munkája csonkán kerül ki a keze alól. Feuerbach Anselm, a nagy német jogász még a történetíróhoz is ezzel az intelemmel fordul:
„A történelem évkönyveinek sok kis és nagy eseményét csak az értheti meg, aki a hős jelleméhez és tetteihez a bűnügyek évkönyveiben találja meg a kulcsot."
Schillert, a költőt is annyira vonzották a bűnügyek, hogy négy kötélrevalót válogatott ki és dolgozott fel Pitaval gyűjteményéből. Ezt írja az előszavában:
„Ez a könyv olyan bűnügyeknek a gyűjteménye, amelyeket az érdekes, változatos és szinte művésziesen bonyolított cselekmény megannyi regény színvonalára emel s azonfelül a történeti igazság előnyével is bírnak. Elénk állítják az embert a legkuszáltabb és érdekfeszítőbb helyzetekben. Kibontakozik előttünk a szenvedély titkos játéka s megismerkedünk a bűnnek olyan rúgóival, amelyek rendszerint az élet felszíne alatt rejtőznek el. A bűnperek történetét a legmesteribb történetírás sem éri utól, mert a bírói eljárás behatol a gondolatok legtitkosabb rejtekébe s napvilágra hozza a bűn és gonoszság minden szövedékét."
Ráth-Végh István munkája nemcsak a magyar irodalomban egyedülvaló, de a világirodalomban sincs rá példa, hogy ilyen szerencsésen találjon egymásra a volt büntetőbíró, a nagytudású kultúrtörténész és az elragadó tollú szépíró.
A könyv a laikus olvasó részére izgalmassága mellett emberismeretre tanító, erkölcsi tanulságot kisugárzó olvasmányt jelent, - a tudós elé halmazával tárulnak benne a becsesnél becsesebb forrásművek, - az író számára pedig minden egyes fejezet valóságos lelőhelye a regény-, dráma- és filmtémáknak. Vissza