Éva és Évi

Előszó

Éva benyitott a klinika irodájába. Szeme egy pillantással magába fogadta a megszokott képet. A nagy, fehérkeretes ablakokon át téli világosság ragyogott be a szobába. Szemközt a kétemeletes ház tetején, amely egyszinten volt az iroda ablakaival, magasan feküdt a hó. A vékony, kalapos kémények fölött átlátszóan rezgett a levegő, mert a klinika kedvéért füstemésztő készüléket kellett rájuk fölszerelni.
A doktor - dr. Gottlieb Mihály tanársegéd, - a hosszú, zöldposztós asztal mellett ült és a klinikai naplót tanulmányozta. Fölfelé kefélt, nagyon szőke haján ragyogott a visszaverődő hófény. Az egyik ápolónő, talpig hófehérben, egy faliszekrénynél rakosgatott valamit. Világosság, tisztaság, békesség volt idebent és meleg, a légfűtés száraz, egyenletes melege.
Éva doktorkisasszony nagyot lélegzett a tiszta levegőből. Itt nem volt semmiféle kórházi szag. A betegszobákban éterszag volt, a konyhák táján ételszag, a Röntgenen ózonszag és a folyosókon mindez együtt, szellőzetlen ruhák és frissen kent csizmák szagával vegyesen. Nem mintha Évát bántotta volna a kórház jellemző illata. Ebben volt otthon és ha nem érezte volna: hiányzott volna neki. Mégis-szerette az irodát, ezt a kis semleges szigetet az élet és a halál nagy csataterében; ezt a józan, polgári, bürokrata-formájú helyiséget, amelyben számmá és irattá változott mindaz, ami a küszöbön kívül könny és vér, jajgatás és félelem... Vissza