Kondor Béla emlékkiállítása

Előszó

Még alig fél éve, hogy meghalt, megnyitjuk tihanyi emlékkiállítását, de még három hónap sem telt el halála után, és megkezdtük e kiállítás előkészítését, s ezzel párhuzamosan a katalógus anyagának összeállítását. Amikor tehát e sorokat írom, barátok és ismerősök, annyian tisztelői, alig hisszük még el, hogy Kondor Béla nincs többé köztünk. Nagyságáról, jelentőségéről kellene szólnunk, de csak perlekedni tudunk vele, hogy elment. Pedig mit tehet ő erről: nem ő, hanem a szíve nem bírta tovább az életet, azt a gigantikus alkotómunkát, amit a zseni követelt magától.
Azok közé tartozott, akik határkövet jelentettek a magyar művészet történetében, s ezt már indulása pillanatától tudtuk róla. Első kiállítása után, amikor úgy illik, hogy a bemutatót követő kritika a fiatal művész mestereire utaljon, már őt nevezték iskolát teremtő mesternek. S bár mindössze másfél évtizedet ölel fel munkássága, mégis: horizontja és mélysége olyan hatalmas és gazdag, hogy hitetlenül állunk a szűken mért évek száma és az alkotások nagyszerűségének ellentmodása előtt. Akik látták napjait és éveit, tudják és értik ezt: olyan fegyelem, olyan gigantikus erőfeszítés volt, amire rákényszerítette magát, hogy ha ebben a fizikum el is pusztult, felőrlődött, de ez volt az egyetlen lehetősége a művek megszületésének. Az az élmény, amelyet átélt, s amelyen átvezetett bennünket, igazi művészetet teremtett, megragadta a dolgok egészét, hogy megnyissa a lét végtelenségét. Műveiben az esztétikai élmény már egyben értékélményt is magába ötvöz: a dolgok megítélésének képességét, az ember világának vállalását. Ez a belső magatartás tete kiforrottá az életművet, amelyre ma úgy tekintünk, mint egyikre a legjelenősebbek közül. Vissza