Prága-Pozsony-Budapest

Előszó

Most, hogy végrérvényesen rászántam magam az írásra, bevallhatom nem volt könnyű az elhatározás. Sokáig gondolkoztam rajta; kérdéseket tettem fel magamnak és halogattam a válaszadást. Regényt akarok írni? - kérdeztem magamtól sajnálkozó öngúnnyal. Sohasem takargattam megvetésemet a középszerű irodalom iránt. Fiatalon összevásárolt könyvtáramban a regények és novellák garmadája hever. Valamikor örömet okoztak nekem ezek a könyvek. Voltak pillanatok, amikor hajlandó lettem volna előnyben részesíteni a holt betűket az élettel szemben; sokkal töményebb életet tartalmaztak, mint a száraz és unalmas történél s ráadásul megvolt az az előnyük, hogy a művész óvatos keze már előzőleg rendet teremtett bennük, elválasztotta a salakot a tiszta értékektől. Az élet lapos és zavaros pillanataiban csakugyan nem folyamodhattam ennél jobb narkózishoz.
De hát csakugyan regényt akarok írná? Riportot, tanulságos beszámolót az ember és a szerep szüntelenül izgató kérdéseiről, az életerő váltakozó apályáról és dagályáról, az emlékezés prizmáján ezernyi apró fénysugárra bomló hajdani egységről, a vágyak és tervek kusza gomolyagáról, egyszóval az én semmibe foszlott szegény harminc esztendőmről?
Igen, mindjárt az elején tartozom ezzel a vallomással: e hónapban töltöm be harmincadik évemet. Harminc éves vagyok és fáradt, agyonhajszolt. Ebben látszólag ellentmondás van, de egész életem ilyen ellentmondások láncolata. Azt mondtam, fáradt vagyok - szeretnék valami más meghatározást adni, de mégis csak ez a legjobb kifejezés. Nem olyan értelemben gondolom én ezt a fáradtságot, ahogy a száz év előtti Musset vallomásai utaltak egy egész nemzedék csömörére; Isten őrizzen az ilyen irodalmi reminiszcenciáktól. Éppen abban látom a mi hatalmas előnyünket a száz év előtti nemzedékkel szemben, hogy mi - hála a kor, a gazdasági és lélektani kataklizma folytonos józanító hatásának! -, már a Flauberték világfájdalmán, patétikus vallomásain is túljutottunk s ha közülünk valaki mégis elmondja magáról, hogy egészben véve kiábrándítja; és elkeseríti az élet, bátran elhiheted neki. Hivatkozzunk az elmúlt harminc év szédületes eseményeire? Mondjuk, hogy a legtöbben csalódtunk, hogy vágyaink, ambícióink korhadt cserepekként hevernek lábaink előtt, hogy megtépázott az élet? Próbáljunk erényt csinálni a kényszerűségből, missziót a sorsból?... Vissza