Apám királysága

Fülszöveg

2007 őszén megszólalt a telefonom. Egy kedves ismerősöm munkát ajánlott. Hogy van valaki, aki szeretné megíratni az apja krónikáját. Elmondaná, én meg lejegyezném. Könyvet kéne csinálni belőle. Vállalom-e?
Gondolkodóba estem. Még az én családi krónikámat sem írtam meg, s akkor a másokéval foglalkozzam? No de mit veszíthetek? Próbáljuk meg.
Az első találkozón csak méregettük egymást. Két hatvanéves úr egy elegáns budai cukrászdában. Eleinte magázódtunk. Szamos úr baljós tényekről tudósított: már két tollforgatóval nem tudott kijönni. Neveket nem árult el, úriember hallgat az ilyesmiről. Mégis elvállaltam: kaland az élet, és szeretem a szellemi kalandokat.
Péntek délelőttönként leültünk egymással szemben. Forgott a szalag a diktafonban, és Szamos csak mesélt, mesélt. Érződött, hogy nem először mondja, szinte nyomdakészen fogalmazott. Harmadik vagy negyedik alkalommal kiderült, ugyanabba a gimibe jártunk, ugyanazoktól a tanároktól szenvedtünk.
Sosem felejtem el a pillanatot, mikor a kezébe adtam az első fejezetet. Rögtön olvasni kezdte az apjáról szóló sorokat. Mit olvasni? Falni, bekebelezni, magáévá tenni. Mikor a végére ért, fura, csuklásszerű hangok törtek föl belőle. Azt hittem, kacag. De tévedtem. Fojtottan zokogott. Irigyeltem őt akkor. Sosem ismertem az apámat. Egy könnycseppet sem ejthettem érte.
Másfél évi munkával tető alá hoztuk ezt a könyvet. Családregény? Fejlődésregény? Félre a tudományoskodó kategóriákkal. Annyit azonban mondanom kell, hogy nemcsak egy apa-fiú kapcsolat krónikája ez. Az Apám királyságában benne van a szocializmus kortörténete, hogy egy magánvállalkozás, egy privát rögeszme, hogyan írja felül a politikát, a történelmet. Szamoséknak saját világuk volt és van, valóban cukrászdaországban éltek és élnek.
Kié ez a könyv? Az övé? Az enyém? Mindkettőnké?
Nem, ez emlékmű egy apának, miként huszonöt folytatásban elhangzott.
Sajnálom azokat, akik csak olvashatják, én hallottam is.
Szamos Miklós keze voltam. Vissza