Maurits Ferenc

Előszó

Részlet:
"A lélek diagramjai
Maurits Ferenc újvidéki grafikus újabb rajzainak, különösen portréinak mindenképpen van valami közük azokhoz a tudományos célzattal készült fölvételekhez, amelyek az emberi test bensejéről készültek. Különösen a röntgenképekhez, a lézer és ultrahang segítségével rögzített fotókhoz, valamint az emberi test energiaelosztását, idegrendszerét vagy például vérkeringését szemléltető diagramokhoz. S itt nem csupán arra a közhelyre gondolok, hogy ezek is, Maurits rajzai is belső történéseket tesznek láthatóvá, hiszen a képzőművészet - különösen a modern - általában is ezzel foglalkozik: a puszta látvány esetlegességétől elfordulva a dolgok rejtett belső természetét kutatja. Maurits esetében azonban a kutatás eredménye is párhuzamba állítható a röntgenképekkel.
Amikor Lawrence K. Russel 1896-ban szerelmes verset írt egy hölgy röntgenportréjához, tettetett elragadtatásában mindössze azt kifogásolta rajta, hogy nincs se szeme, se orra. Ha jól megfigyeljük Maurits portréit, rá kell jönnünk, hogy azoknak sincs. Az orr rendszerint elkorcsosult gumó benyomását kelti, a szem pedig vagy fekete folt, vagy örvénylő vonalgomolyag, leginkább pedig lyuk, amelyen át lehet látni, illetve amelyen átvilágít a háttér.
Talán legpontosabb az utóbbi megfogalmazás, s ezzel megintcsak a röntgensugárzás problematikájába ütközünk. Ahogy a röntgenfelvétel esetében a sugárzás hátulról jön és az látható a képen, amin a sugarak nem tudnak áthatolni, úgy Maurits képeinek igazi fényforrása is a háttér, illetve maga a rajzlap.
A festészettel és a fényképészettel ellentétben ezeken a rajzokon igazából nem azt látjuk, ami meg van világítva, hanem azt, amivel a művész eltakarja előlünk a fényt. Ezért gyakran azt érzékeljük, hogy a szemen vagy az orron átvilágít a háttér. Ugyanezzel magyarázható az is, hogy Maurits figurái, akárcsak a holtak szellemei, soha nem vetnek árnyékot. Pontosabban fogalmazva: az árnyék, maga a rajz, egyenesen a néző arcába vetül.
Figurái annyira anyagtalanok, hogy a különböző intenzitású fények - a színek - szinte akadálytalanul hatolnak át rajtuk. Ami a fény útjában áll, a hol lágyan hullámzó, hol finoman rezegtetett, hol pedig görcsösen összeránduló vonal, inkább lelki, mint testi természetű. Azokat a belső energetikai és idegpályákat, finom rezdüléseket követi nyomon, amelyeknek a test nem szab határt. Ezeken a portrékon nem azt látjuk, hogy például valaki fájlalja az állkapcsát, hanem magának a fájdalomnak a vonalát, amint az az állkapocsból villámlik és akadálytalanul járja be a teret, amely Maurits rajzain rendszerint annyira definiálatlan, hogy talán magát a mindenséget kell, hogy jelentse.
Más szóval, Maurits nem azt röntgenezi, ami fáj, hanem magát a Fájdalmat. De a különféle eljárásokkal készült "belső fényképekkel" ellentétben, amelyek a maguk tényhezragadtságával annyira semmitmondóak, hogy a szürke rajzból is csak szakértői magyarázat után lesz epekő, Maurits rajzain minden rögtön felismerhető. Portréi láttán gyerekjáték felállítani a diagnózist: egyenesen a szemünkbe világítják annak lényegét, ami a lelkében történik." Vissza