Jobbnál-jobb vicczek az Aranykorból

Előszó

Nem kedvelem viccmesélő embertársaimat. Bizonyára ismerik azt a típust, aki köszönés után nyomban - meg sem várva a szokásos "hogy vagy?"-ot - az öngerjesztés elve alapján fuldokolva a röhögéstől, kabátunk hajtókáját rángatva rákezdi: "Ismered azt a viccet, hogy...?!"
Én ilyenkor lebénulok. Az agyam zakatolni kezd, úgy érzem magam, mint a kisegér, akit elkap a macska, és mielőtt fölfalná, még játszik vele egyet. Pofozgatja, párszor a földhöz vágja, picit el is ereszti, és amikor a szerencsétlen már azt hiszi, szabad - bekapja!
Ha ismerem a viccet, kiguvadt szemmel figyelek, és próbálom magamban egyeztetni a mondatokat, hogy lehetőleg együtt "röhögjek" a viccmesélővel. Még nagyobb bajban vagyok azonban, ha a viccet nem is ismerem. Előfordult már, hogy jóval a poén előtt nevettem, abban a reményben, hogy a számomra kínos perceket megrövidíthetem. De megesett az is, hogy amikor végre elhangzott a poén - mint régi lovagi tornákon a kegyelemdöfés - csak bambán álltam. Úgy éreztem, nekem is kell nevetnem, hiszen a viccmesélő elvégzi helyettem is ezt a befejező aktust. Fuldoklik, könnyeit törölgeti, s jobb esetben a saját térdét csapkodja, nem az enyémet.
Egészen más a helyzet az írott humorral. Ha ilyen könyv vagy újság akad a kezembe, úgy olvasom, mintha valamilyen véletlen folytán holmi tudományos értekezésre bukkantam volna.
Ezt a vicc-antológiát leginkább gyermekkorom kedves játékához, a kaleidoszkóphoz érzem hasonlónak. Szememhez emelve, kezemmel kicsit mozdítva rajta, újabb és újabb alakzatok rajzolódnak ki benne kristálytisztán. Mert ezek a viccek sok mindenről árulkodnak. Ha figyelmesen olvassuk őket, sokat megtudhatunk a korról, amelyben születtek; s nemcsak az akkori divatról vagy társadalmi viszonyokról, de a legégetőbb problémákról is, amelyek - szerencsés esetben - nem forradalomban vagy háborúban teljesedtek ki, hanem egy kis vicc-petárdában, amely nagyot pukkan ugyan, ám füstje a légynek sem árt. Vissza