XXXV. Szegedi Nyári Tárlat

Előszó

Nyári Tárlatot Szegeden két évvel ezelőtt rendeztek utoljára. Ebben a kijelentésben nincsen semmi blaszfémia, hiszen biennále rendszerben működő kiállítási fórumként tételezhetjük a tárlatot, amely „vetésforgóban" váltja a szegedi Táblaképfestészeti Biennálékat. Amiért a kijelentésnek mégis különös hangsúlyt kell adni, az a megrendezés körülményeiből fakad. 2007-ben - fél évtizedes gyakorlatnak megfelelően - az Olasz Intézet adott otthont a Nyári Tárlatnak, ahol akkor a kiállításrendező úgy döntött, hogy a régi polgári szalonok és szobabelsők hangulatára hangolja a rendezést. Annak megítélése nem jelen írás feladata, hogy helyes vagy bölcs döntés volt-e ez a rendezői koncepció, amiért viszont említésétől nem tekinthetünk el, annak oka a jelen tárlat szituáltsága. 2007 óta jelentős változást hozott Szeged képzőművészeti életében a felújított Reök-palota Regionális Összművészeti Központként (REÖK) történő felavatása, hiszen olyan jelentős expozíciók kerültek itt berendezésre, mint a Picasso-kiállítás, a tanzániai tingatinga festészet első magyarországi bemutatkozása, vagy legutóbb az Andy Warhol kiállítás. S mindez olyan építészeti közegben, amely nem mímelni akarja a polgári szalonokat, hanem a maga épített struktúrájában predesztinálja a kiállításrendezőt ennek az adottságnak a felhasználására vagy ellenpontozására. Jelen sorok írásakor a rendezés még nem fejeződött be, így nem tudhatjuk, hogy a REÖK építészeti adottságaihoz simuló vagy azzal kontrasztba állított műegyüttesként mustrázhatunk-e a válogatásban bennmaradt kettőszázkét alkotás között. Ezt a kettőszázkét művet ötszáznyolc beadott műalkotás közül válogatta ki az öttagú szakmai zsűri, s így százötven művész számára biztosítottak bemutatkozási lehetőséget 2009-ben Szegeden. Jelen sorok szerzőjének vállak feladata most az lenne, hogy ebben a kiállítási anyagban nyújtson eligazodási pontokat, kapaszkodóul emeljen ki e mezőnyből olyan műveket, melyek kvalitásukkal vagy újszerűségükkel kiválnak a többi mű közül. Ebben a szándékában némileg elbizonytalanítja azonban az, amit a Magyarországon kevéssé ismert (vagy kevéssé propagált?) amerikai művészettörténész, George Kubler ír Az idő formája című művének egyik fejezetében:
„Hiszen gyakorlatilag a művészek minden nemzedéke azt kívánja, hogy a művészettörténész egész fegyvertárával erősítse meg az ő munkásságát, miközben a formák még mozgásban vannak, a tudós pedig, összekeverve a történész és a kritikus feladatait, ítéletet mond a kortárs jelenség fölött, pedig képességei, képzettsége alkalmasabbak a már megállapodott és kiteljesedett konfigurációk elemzésére." Következésképpen a tanult művész véleményalkotása sem lehet mentes a szubjektivitástól és az esetlegességtől, tehát a jelen előszóban majdan kiemelt művek és művészek sora lehet, hogy szembe megy a díjzsűri ítéletével. Mielőtt azonban erre sor kerülne, nem lehet szó nélkül hagyni azt a tényt, hogy a magyar kortársművészeti szcénában nincs olyan átfogó, országos kiállítási fórum, mely vonzó lehetne minden - hangsúlyozom: minden - magyarországi képzőművész számára. A hetvenes és nyolcvanas években kialakított kiállítási gyakorlat, hogy bizonyos műfajok vagy technikák köré szerveztek az ország egyes városaiba biennále vagy triennálé rendszerben kiállításokat - kisplasztikái, pasztell, rajz, táblakép - az mára felbomlani látszik. Egyes műfaji kiállítások deklaráltan megszűntek, mások - elsősorban anyagi okokra hivatkozva - szünetelnek, s a fővárosban ma nincs olyan kiállítási intézmény, amely fel merné, vagy fel akarná vállalni egy országos kiállítás ódiumát. Ezt persze részben (vagy egészben?) a képzőművészeti szervezetek gyengeségének, vagy érdekérvényesítő képességeik gyengeségének is betudhatjuk. Ebből a helyzetből következően olyan kiállítási lehetőségek, mint a szegedi Nyári Tárlat, vagy a szomszédos Hódmezővásárhely Őszi Tárlata, felértékelődnek és bizonyos földrajzi régiók vagy bizonyos kortárs képzőművészeti törekvések szinte kizárólagos megjelenési fórumává lépnek elő. Ennek fényében különösen meglepő, hogy milyen nagy mértékben átfedi egymást a Nyári Tárlat és a vásárhelyi Őszi Tárlat kiállítóinak mezőnye. Az egy alaposabb és nagyobb merítésű tanulmány feladata lehetne, hogy megvizsgáljuk, ez azért van-e mert tulajdonképpen egy régióban szerveződő kiállításokról van szó, vagy abból a helyzetből fakad-e, amelyet az előző bekezdésben vázolnunk. Az mindenesetre megállapítható, hogy az ábrázoló és figurális törekvések körébe sorolható alkotók közel egyharmada mindkét városban kiállít, míg a non-figuratív, elvont képi eszközök művelőinek egy jelentős köre csak a szegedi kiállítások visszatérő kiállítója.
Figyelemre méltó jelenség, hogy a fiatal, pályakezdő éveik elején tartó művészek mennyire széles stiláris skálán fogalmazták meg műveiket. A 2005-ben diplomázott Baráth Nóra Fűz című festménye a tükröződő vízfelület játszi illékonyságának és a konkrét, valamint virtuális formák ellenpontozásának példamutató darabja. A víz témája több művészt is megihletett, köztük Kucsora Mártát, aki Hullámcsapás című kompozíciójában a partfalnak ütköző víztömeg brutális erejét érzékelteti a fátyolszerű vízcseppek fehér foltjainak és a sötétkék hullámtömeg masszív tömbjének kontrasztjával. A 2006-ban diplomázott Kántor Ágnes A medence álma című sorozatán izgalmas kombinációban alkalmazza a konstrukciós elemek képbe építését, a finom festőiséggel jellemezhető anyagfestészetet és a „formázott vászon" elvét. A kisplasztikák körében V. Nagy Nándor munkái, az Asaraszuni és a Primavera igazán friss irányt jelentenek, hiszen a prehisztorikus női idolok formanyelvét emeli át abszolút letisztultsággal, ám mégis a huszonegyedik századi esztétikai értékekkel egybecsengően korunkba. A fiatalabb művészek közül még László Dániel Ellesett pillanatok című vásznát érdemes kiemelni, mely ugyan a festőtől megszokott motívumokat - zongora, tükör, borospohár, gyertya, feleségének alakja - vonultatja fel, de az ügyesen kiegyensúlyozott aszimmetrikus kompozíciós megoldás, és a festésmód finom ecsetkezelésű oldottsága azonban mégis egyik főművévé emeli a képet.
A letisztult és kikristályosodott életművek darabjai közül érdemes Kalmárné Horóczi Margit és Jávor Piroska műveit elősorolni. Kalmárné Emlékhely című akrilfestménye a távoli csillagködök asszociációját oltja egybe a chthonikus elemi minőségek reá jellemző apró motívumokból építkező festésmódjával, míg Jávor Piroska Kertje a letisztult formák és színek harmonikus rendjében testet öltő meditációs objecté nemesül. Csoma Gergely két éteri finomságú színes alkotása a formák és színek koncentrált oldottságával vonja magára a figyelmet, míg Benes József átírt emberi figurát feldolgozó nagyméretű nyomatai drámai hatású látleletek korunk inhumánus tendenciáinak az emberi minőséget biológiai embergépekké csupaszító természetéről. Az aktuálpolitikai tartalmak, ha a groteszk eszköztárával is, de megjelennek Eszik Alajos két monokróm grafikáján , éppúgy mint Galambos Tamás finom, rajzos mesevilágot idéző színes vásznán. Nagy Gábor Létrétegek című műve a közvetlen emberi megtapasztalás elől rejtőző minőségeket tárja elénk a grafika és a festmény összehangolt eszközeivel, míg Sulyok Gabriella finom, hálós szerkezetű organikus formákat megörökítő lapjai a lélek mélyrétegeiben keltenek hullámokat.
A plasztikák között Nagámi geometrikus munkái a formaképzés minimális mértékű alkalmazásával a távol-keleti - elsősorban a zenbuddhista szemléletű - gondolkodás által inspirált szobrászi munkákkal mutatnak formai és spirituális rokonságot. Kalmár Márton szobraiban az elmélyült filozofikus tartalom vált dominánsá, és Csontváry című plasztikája igazi vizuális telitalálat. Sejben Lajos Erődje és A mesés Kelet címet viselő körplasztikája additív elemeivel az épített emberi környezet egyes motívumainak kreatív leképzésével meg mindig tud friss és izgalmas taktilis élményeket kelteni a tárlatlátogatóban.
A Nyári Tárlat tehát debütál a szegedi REÖK-ben, s a kiállításnak otthont adó épület minden adottságával segítheti az anyag meghatározó művei inherens értékeinek kisugárzását. Vissza