Kommentár nélkül

Fülszöveg

Az elmúlt másfél esztendő során sok száz külföldre szökött vagy kivándorolt honfitársam levelét olvastam. Ezek a levelek nap nap után százával jönnek a világ minden tája felől Magyarországra. Repülőgépek, hajók és gyorsvonatok hozzák őket, s a vékony, zizegő papíron hol jajkiáltás, hol dacos hetvenkedés, hol szemérmes szépítés, hol a kiválasztott sorsba beletörődött megnyugvás betűi adnak hírt az idegenbe szakadt magyarok életéről, a reménykedésről vagy a reménytelenségről.
Tízezrekben élt az agyonreklámozott, gazdag nyugati paradicsom után vágyakozás, s amikor 1956 végén, az ellenforradalmi idők zűrzavarában lehetőség nyílt rá, egy esztelen uszító propaganda hatására családostul, vagy asszonyt, gyermeket itt hagyva, megszédült emberek nagy tömegei rohantak eszelősen a nyugati határ felé.
Láttam a menekülés útját. A Fertő tó nádasait, a Hanság mocsaras ingoványát, ahol anyák hagyták el csecsemőiket, ahol családtagok szakadtak el egymástól... És láttam ezeket az embereket hazatérni, megtörten, megcsalatva, testükben-lelkülben hordozva a kiábrándultság keserűségét.
- Szélhámosság, hazug propagandavilág - mondták azok a hazajöttek, akikkel beszéltem.
1957 elején, ha kérdeztem tőlük - miért akarnak odaátra menni, még ezt kiáltották: "mert nyugodtan, szabadon akarok élni!" És ugyanezt mondták, csak fáradtan, elgyötörve 1957 végén a győri Hazatelepítő Központban is arra a kérdésre, hogy miért jöttek vissza: "mert nyugodtan, szabadon akarok élni." Vissza