Két ember, egy árnyék

Előszó

Részlet a könyvből:
Együtt mentek az országúton, egyik talán Péter, másik talán Pál. Mindkettőjüknek sovány, kifakult arca volt és különösen lázas, bántóan nagy szeme. Egyforma volt a két arc, mint két zöld füvön fekvő, fonnyadt gyümölcs. Egyforma volt a két szem, mint két levert, feketésbarna, érett nagy dió.
Együtt lobogott a hajuk az őszes esőben, de egyikük sem érezte a nyirkos hideget. Kemény, elszánt elhatározással lendültek előre az uton. Együtt gondoltak öblös, messzi síkra kiáradt Tisza módján szétcsillogó gondolatokat. Ha az egyik kérdő súllyal mondott valamit, a másik válaszolólag ismételte ugyanazokat a szavakat.
Együtt léptek, jobb láb a jobbal, bal a ballal. Jöttek a háborúból, Péter és Pál, ahol sokat láttak, vért és sebeket s ahonnan éppen csak hogy el tudtak jönni, csóválódó fejjel, kicserzett ajkakkal. Péternek, aki tanitó volt, papi foglalkozásának megfelelően fekete papi ruha fedte a testét. Pálon, aki szintén tanítással foglalkozott, mert az édesanyja méhében teljesedő, testvérével egyazon megbízatás elől hiába ment ipariskolába, ezen a tanitó Pálon szürkéskék, háborús katonaruha lógott.
Péter az életét lelkek között töltötte, őket csitítgatta, őket babusgatta. Pál a zsíros levében zenélő ízes hússá és melléje lágyan, csitító kedvvel simuló kenyérré összeálló anyagnak volt a szerelmese.
A Háborúig szépen, simán ment is minden. Igenlően bólintgattak az egymás dolgaira, megszomorkodták a sok bánatos eredményt és megörvendték a kevés sikert. Éltek vigan, külön, nem is tudva, hogy mindig egymás mellett vannak. Vissza