A kivándorló zsebkönyve

Fülszöveg

Tíz éve mindig ugyanabból a történetből indulok ki, majd teljesen máshová érkezem. Van egy gyönyörű könyv, Tonelli Sándor állította össze útijegyzeteiből. 1907-ben áruházban felszállt az Ultonia nevű kivándorlóhajóra, amely Amerikába szállított sok ezer kelet-európait. Van ennek a könyvnek egy Éjszaka című fejezete. Képzeld el a fedélközt, hatalmas terem, háromemeletes vaságyak, tökéletesen sötét van, és az emberek mesélnek (hiszen a mesélés valaha a katonaságtól a börtönig az élet elengedhetetlen része volt), legendákat, ponyvatörténeteket, a saját életüket és a történelmet valami zagyva monológban vagy tündérmesében. Maguk a konkrét történetek a Tonelli-könyvben nem szerepelnek, ezeket rakosgatom hozzá én. Volt ott magyar, bosnyák, szerb, oláh, zsidó, satöbbi, paraszt és őrült professzor, és a mesélők hangja és meséi összekeverednek teljesen személytelenül, hiszen a vaksötétben nem tudod, ki beszél. E láthatatlan figurák mégis nagyon közeliek, hiszen az embert a hangja sokkal bensőségesebben jellemzi, mint a külseje. Csak hallgatod őket, és kinézel a kis, kerek ablakon, ott van a fejednél a víz. Ezt a képet némi pátosszal a Noé bárkájaként lehet értelmezni. Ezek az emberek az állatok helyett a maguk kis történeteit viszik, és vele sok fura tapasztalatot, félelmet, nyomort, a kultúrát, amivel majd eltűnnek ott a nagy semmiben, az Újvilágban. Magát a mesehajót egyelőre nem írtam meg, és lehet, hogy soha nem is fogom, de néhány történetet már lejegyeztem az éjszakai mesék közül. Színházzá alakítottam át, mert a mesélés mint forma ma már nem létezik. Egyedül a színház maradt számunkra, ahol élő ember egy másikhoz beszél. Vissza