Előszó
Előszó helyett úgy vélem, illő tájékoztatni a kedves Olvasót a könyv abszurdnak tűnő címe felől. Mert hogyan is lehetne egy csillogva hulló robbanást meglassítani? Olyasvalamit, mint például az élet, az idő gravitációját, a napok hullását százféle színben, a lét sodró ütemét. A valóról beszélni, csaknem valótlanul. Mégis, van egy módszer - vagy legalábbis azt hiszem, hogy van - ami nem szeg meg semmi természeti követelményt, csupán egy bizonyos időben egy kis várakozást igényel: kivárni a lüktető létben azt az időszakot, amikor az eseményektől hajszolt napokat nem kell siettetni már; meg lehet állni, néződni, látni. Eljön ez mindenki életében, várva vagy váratlanul, mikor a napok kényszerű előreléptét megkettőzzük: hátrafelé. A már kitaposott úton könnyű a visszaballagás, és egy percre sem unalmas a múltból felvillanó lét, a lég semmijében már zajtalan pukkanó rakéták bomló sziporkái. Az egész így egyben, mondhatnánk: emlékezés. De ez sem egészen így, mint egyszerű villanások sora, ahol egy történés suhanva vész a másikban el. A múlt tűzijátékának az a különlegessége, hogy érzéssel és figyelemmel - lelassítható. És e lassulásban színekre, képekre, mozzanatokra bontható. Lassan suhanó kincstárává annak, amik voltunk, azoknak, akik velünk voltak, akik velünk történtek meg. Egyszerű játék ez, mindenki játéka lehet, és mégsem üres semmittevés: egy-egy estén, ahogy kibomlik az elmúlott lét és a rózsákba nyílt sziporkák szirmai közt, mintha az égen állana, izzanak fel rejtett parazsak, amik csak így láthatók, lassított tűzijátékban ránk ereszkedőn. Néha fáj is, ha egy-egy megéget, de seb volt ott már úgyis, ahova esik, mi talán csak tisztul és gyógyul is tőle. De több az öröm, a játék igaz öröme sokkalta több! A figyelhető megnyilatkozás árnyalataiban búvó, észre sosem vett szép és boldog valók, színek, ízek vagy olyanok, amik megértést, nyugvást adnak, vigasztalást... hogyha jól megnézzük ugye... ha lassított tűzijátékban látjuk, sokminden milyen más, másként ad képet az összegező létben.
Vissza