Hazám

Előszó

Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadt tőlem, Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni... Ha nagyon egyedül vagyok, mindig ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Sohasem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok. Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. Szerettem volna megmondani Neki, hogy... de hát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni. féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosult bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre... Hozzá: az Elnémulthoz, a fájdalmas szeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van, fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.
Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni. Ez a hat vers halhatatlan sorok egyenlete.
Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt és tudatosan készült a halálra is, akárcsak Petőfi. Vissza