Arany János furcsa és elegyes költeményei

Előszó

Szokatlan, hogy valamely iró, ki még él s talán munkára sem képtelen, ennyi töredékkel lépjen közönség elé, mennyit e kötetben vesz az olvasó. Az ilyenek, ha nem de funere domini rapta, méltán nyomhatnák szerzőjökre a könnyelmüség vádját. Azért, mi ritkább szokásim közé tartozik, nem hagyhatom őket nehány sor előszó nélkűl.
Az idő, melyben e töredékek nagyobb része kelt, nem vala alkalmas hosszabb költői dolgozatokra. Nem, másutt se, a nyugoti gazdagabb irodalmakban, hol az össze nem pontosulhatott költői erőt szintén apróságokban elforgácsolva látjuk; annál kevésbbé nálunk nálunk, az 1849 utáni leveretés időszakában, mely kivált a szerző lelkületére ólomsúlylyal borult. Ki egyes dolgozatim évszámára pillant, látni fogja, hogy 1848-ig, három év alatt (pedig szellemnyügző hivataltól éjente lopott órákban) négy nagyobb dolgozatot fejeztem be, több-kevesebb sükerrel. E korból nincsenek töredékeim; és ha a szomorú catastropha közbe nem jó, később is alig hagytam volna valamit befejezetlen. De jött az általános izgalom, jött a csüggedés kora. Mint a patak, melynek utjába sziklatömbök hengerűltek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posványnyá lapul, vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat. Az a derült nagyobb munka, melyben 1848 előtt hős-idylli képeket kezdtem rajzolni (Toldi), elvesztette rám varázsát; más kedélyemhez s az általános hangulathoz illőbb tárgyat kelle keresnem. Így fogtam a Bolond Istók első énekébe, mely mű, fesztelen alakjában, mind subjectiv élményeim s érzelmeim, mind a közhangulat humorának kifejezésére alkalmasnak látszott. Vissza