Fehér torony

Előszó

Részlet a könyvből:

Az őszi esőtől összevert országúton nagyokat zökkent a szekér. Apró kátyúkból fröccsent föl a víz és zuttyogva csikorogtak a kerekek. A halottaskocsikra kellett gondolnom, azok döcögnek ilyen hosszasan, ilyen egykedvűen.
A lovak néha megtorpantak. Hegyek között kanyargott az út, egy dombhát előtt lihegve prüszköltek. Viháncolásra nem volt kedvük. Fáradtak és álmosak voltak. Este volt, komor, csillagtalan őszi este. November utólját tapostuk. Szürke, vigasztalan ködök takargatták be a határt. Csak néha villant fel egy homályos csillag a sűrűn váltakozó erdők fölött. Úgy véltem, közel, nagyon közel vagyunk az éghez... A hegyek között élő emberek sajátja ez. Mindig magasan vannak, mindig az égre néznek ...
Ezen az úton az élet vándoraira kellett gondolnom. Szindbádra, don Kisottra. De legfőként Assisi szentjére, Ferencre és tarzusi Pálra. Aztán az apostolokra. A vándorok, az apostolok sorsa vár én reám is. Járni emberek, kövek, hegyek és falvak között, járni és élni közöttük fáradt földi vándorként. Szétajándékozni mindent, mi belülvaló. Jó szót, jó tanácsot osztogatni, embereket vigasztalni, hiteket erősíteni, könnyeket letörülni; békesség, jóság és tisztaság vizeit hinteni bamba falusi koponyák fölé ... Szép dolog ez és nagy is ... ilyeneket gondoltam az úton, a lassan cammogó erdők és hegyek között... Vissza