Halljátok, emberek!

Előszó

A mesemondó Benedek Eleket minden magyar ember ismeri. Erdélyben azonban tudnak az öreg harcosról is, aki az első világháború után egy egész nemzeti kisebbség nevelőjévé vált. szembeszállott maradisággal és elnyomással, s Petőfit idézve. Adyért küzdve új lendületet adott a magyar kulturális életnek. A mesemondót számontartja s ma különösképpen újraértékeli a magyar irodalomtörténet. A kisebbségi harcosra Tamási Áron megilletődött szavaival így emlékezik vissza egy tanítvány-nemzedék: „Hős volt, bátor és igaz: ennek a földnek egyetlen szemünk előtti vértanúja, testvére a régieknek, akiket úgy szeretett: Apáczainak, Mikes Kelemennek, Körösi Csornának, a keveseknek, az örökkéélőknek. Istenem, olyan boldog vagyok, hogy ölelhettem, hogy csókolhattam, amíg közöttünk járt; hogy nézhettem őt: a tiszta Férfiút, az útmutató nagy Fát, az Embert az erdélyi embertelenségben, akinek a teste Igévé lett az elmúlt éjszaka." Csak a politikus Benedek Elek merült feledésbe. Csak a századforduló szókimondó publicistája ismeretlen. Bizonyára nem véletlenül. Ugyanaz a polgári-földesúri világ, amely annakidején elbuktatta a székelyföldi népérdekek szószólóját, természetesen később sem akart tudni a nagy mesélő politikai múltjáról, s meghamisította emlékét. Pintér Jenő irodalomtörténetében például csak annyit találunk, hogy Benedek Elek „mini politikus Apponyi Albert nemzeti pártját támogatta". Tessék. Az olvasó önkéntelenül a hírhedt Apponyi-féle iskolatörvényekre gondol, s már meg is van a véleménye Benedek Elek politikájáról... Ki gondolná egy ilyen röpke meghatározás után, hogy Benedek Elek tolla hegyéről éles bírálatok érték a dualizmus korának visszásságait, méghozzá amúgy csupasz-közvetlenül, Mikszáth Kálmán enyhítő humora nélkül, az eszményekért hevülő ember izzó felháborodásából. Vissza