Tüzes Föld

Előszó

Részlet a könyvből:

Második napja esett már egyfolytában. Még alig mult el a szeptember, a levelek éppen hogy sárgulni kezdtek és máris a későőszi „selymes" eső esett, ahogy itt a rióni alföld lakói nevezték. Mintha szitán keresztül öntenék, hullottak, egyre hullottak az apró, harmatos cseppek, langyos csíkokban folytak végig az emberek arcán, kezén és nem kéltették a hideg érzését. De azért mégsem volt kellemes itt az élet a szüntelenül szemergő esőben s a nedves, pompás növényekkel dús vidék örökké párás levegőjében. Lehet, hogy az ősidőkben a szűz vöröstalajból ugyanúgy emelkedtek ki az óriási mahagóni és bükk törzsek, mint ma, ugyanúgy folyt a szürke folyó, partjain a páfrány és puszpáng sűrűjében ugyanúgy sírtak és nevettek a sakálok, brekegtek dél békái s hajoltak a víz fölé a meredt szemmel figyelő zöld gyíkok.
A folyammenti erdőben kitaposott ösvényen tért vissza a város felé Nikolaj Alexandrovics Bukrejev kapitány, hollófekete, jójárású kabardini lován. Ritkaszép állat volt. Bukrejev törzsparancsnoka volt egy nemrégiben felállított tengerész-gyalogos zászlóaljnak és hátramaradt P. hátországi kikötővárosban, hogy bizonyos szolgálati ügyeket elintézzen. A zászlóalj a tengeren Gelendzsikbe hajózott, ő pedig éppen ma adta át a lőteret egy hegyilövész ezrednek, amelyik Maheredze városkából érkezett ide. Visszaemlékezve a lőtér átadására, Bukrejev elmosolyodott. Maga elé képzelte a szomorú, sárral befröcskölt arcú őrnagyot, aki a vízzel borított lőteret átvette. Hallotta helytelenítő „úgy-úgy" megjegyzéseit. Az erdőn keresztülvezető út és az országút elágazásánál az őrnagy elvált tőle és ezrede elé indult... Vissza