A dualizmus kora

Előszó

A történészek - tisztelet a meglehetősen kevés számú kivételnek - nem tekintik komoly történeti forrásnak a fényképeket, s általában a képi dokumentumokat. Számukra mindennél fontosabbak a szentnek tekintett szövegek. A textus mellett minden forrás másodlagos (ha nem harmadlagos), minden csak ez után következik. A történeti könyvek döntő többsége szövegek alapján készül s mikor előáll a véglegesnek tekintett kézirat, nos, a szerzők csak akkor gondolnak arra, hogy mondandójuk illusztrációja gyanánt s az olvasók megnyugtatása végett (nehogy megrettenjenek a végtelennek tűnő szövegtengertől) talán képeket is kellene mellékelni a szöveghez. Ezek általában a könyvkészítés utolsó utáni pillanatai, s ekkor már sok mindenre nem marad idő. Rosszabb esetben az unos-untalan publikált képek újraközlése merül fel megoldásként, vagy - jobbik esetben - valamelyik ismertebb muzeológus kollégát kérik fel képválogatásra - természetesen lehetetlen határidőkkel. A történészek döntő többsége tehát azt várja el a képektől hogy mondandójukat megerősítsék, mintegy illusztrálják, ennek következtében a múzeumokban önálló kutatást általában nem végeznek - s ami még fontosabb -, a képeket nem tekintik önálló, mással nem helyettesíthető forrásnak, amelyeket ugyanolyan gonddal kell tanulmányozni és vizsgálni, mint a szöveges dokumentumokat. Talán azért tudom ilyen pontosan megfogalmazni, hogyan is vélekednek a történészek a képi dokumentumokról mert magam is sokáig így gondolkodtam felőlük. Máig emlékszem arra a megdöbbenésre, amit akkor éreztem, amikor előző könyvem (Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története) kiadásának utolsó fázisában mégiscsak rászántam az időt, hogy magam gyűjtsek illusztrációkat a Nemzeti Múzeum történeti fényképtárában és a Széchényi Könyvtár különgyűjteményeiben. Megdöbbentett egyrészt a képi világ hihetetlen gazdagsága, másrészt az a felismerés, hogy ezek a fényképek, litográfiák, képeslapok, plakátok és nyomatok ugyanolyan fontosságú történeti források, s legalább annyit árulnak el a hozzájuk némi alázattal közeledőknek, mint a történeti szövegek. Ennek a könyvnek, amelyet most az olvasó a kezében tart, az ötlete tehát alkalmasint abban a pillanatban született, amikor ez a felismerés megfogalmazódott bennem. Szerettem volna egy olyan könyvet szerkeszteni, amelyben nem a szövegek, hanem a képek dominálnak, mintegy megfordítva az eddigi sorrendet, azaz a textus csak kiegészíti, illusztrálja a képi anyagot. Egyszóval - mintegy vezeklésképpen - szerettem volna visszaadni a képek jogát az önálló életre, azaz jelentőségüknek megfelelően kezelni őket. Ezzel a könyvvel tehát alapvetően kettős célom volt: egyrészt a képeket önálló történeti forrásként kezelni (ennek megfelelően lehetőség szerint olyan formában és minőségben közölni őket, hogy történeti-művelődéstörténeti elemzésre is alkalmasak legyenek), ebből következően minél több olyan képet publikálni, amelyek eddig javarészt ismeretlenek voltak a kutatás számára. Másrészt rendkívüli módon izgatott az a kérdés, hogy az összegyűjtött képi anyag jelentősebb történeti szöveg közlése nélkül keretbe foglalható-e? Vajon a képek segítségével elmondható-e egy történet, vagy pontosabban - posztmodern korunk szerényebb célkitűzésének megfelelően -, hozzájárulnak-e jelentősen a képek a történeti folyamatok mélyebb megértéséhez? Az ötletet tett követte, így az elmúlt mintegy egy évet múzeumokban töltöttem, lehetőség szerint nem előválogatott képek között kutakodva, hanem igyekeztem megismerni az anyag teljességét. A lehetőség szerint kitétel nyomatékot érdemel hiszen több tízmilliós tételről van szó. Csak a Magyar Távirati Iroda gyűjteménye több mint tízmillió fényképből áll, s a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának anyaga is milliósnál nagyobb. S akkor még nem beszéltem a vidéki múzeumokról s az utódállamok gyűjteményeiről. Az elmúlt évben ennek megfelelően több tízezer kilométert autóztam, törekedve arra, hogy minél több vidéki gyűjteményt is megismerjek. Mindenhová, ahová eredetileg szerettem volna - sajnos nem jutottam el egyrészt mivel idővel kellő jártasságot szereztem a kutatásban, s előzetes ismertetések vagy az állandó kiállítás alapján többé-kevésbé fel tudtam becsülni az ott található anyagot, másrészt kifutottam a rendelkezésemre álló időből (mint például egy-két erdélyi múzeum esetében). De ami ennél fontosabb, tavaszra kiderült, hogy a közölhető 2000-2500 képi dokumentumhoz képest már háromszor akkora anyaggal rendelkezem. Ennek ellenére törekedtem arra, hogy lehetőleg minden magyar tájegység kellő súllyal szerepeljen a kitűzött úti célok között. Vissza