Az első karácsony éjszakája

Előszó

Éden kertjének ragyogó napjai után vak, sötét éjszakába került az ember. Lelkére bűnének súlya, Isten büntetése vont fekete leplet; életét a szenvedés, küzdés nyomorúsága keserítette meg. S a föld, melyet Isten számára a boldog élet paradicsomának teremtett, sírjához vezető, tövises út lett.
Mint agyonhajszolt rabszolgák, véresre korbácsolt gályaraboknak irgalomért könyörögve a magasba tartott keze, meredtek az égnek Egyiptom gúlái, Ázsia sziklába vájt sírjai, örökös emlékeztetőül az Úr szörnyű szava: meghalsz ember, visszatérsz a földbe, mert vétkeztél! Benned magamhoz emeltem az anyagot. Azt akartam, hogy az élettelen természet általad soha el nem múló, boldog életre ébredjen; hogy a vak, mit sem érző, mit sem tudó anyag, mely parancsomra a világmindenségben kavarog, a testedbe oltott isteni szikrán át, dobogó szívvel, a boldogságtól egembe emelkedett lélekkel ott álljon trónusom előtt dicsőségem fény-özönében; a mindenséget felölelő szeretetem öntudatra ébredt osztályosa legyen. S te, ember, fellázadtál ellenem! Észt adtam neked, hogy megértsd szándékomat s te vele ravaszul ki akartál játszani engem; szabadakaratot adtam neked, hogy ne légy, mint az ösztönétől hajtott állat, de magadtól munkáld dicsőségemet s te daccal gyalázni akartál engem; kezet adtam, hogy imára kulcsolhasd s te ökölbeszorítva fenyegetőztél; lelket adtam, hogy képmásom lehess, s te azt a sátán kaján vigyorgásával torzítottad! Vissza