Megkésett randevú

Előszó

A lenyugvó nap bíbor fénnyel vonta be az ódon udvarházat. Úgy tűnt, mintha az emeleti szobák ablakai mögött tüzek égtek volna. Ebbe a vörös ragyogásba szinte beleveszett Gloria Mellrose karcsú alakja, ahogy ott állt mozdulatlanul a földszinti szalon ablakában.
Merengve, a búcsúzó nap szépségében megrendülten gyönyörködve nézte ez eléje táruló, kedvesen pompás, semmilyen más vidékhez nem hasonlítható dél-angliai tájat. Szerette ezt a környezetet, hiszen itt született, itt nőtt fel, a szülők és két húga körében, a messze környéken nagy tiszteletnek örvendő, már csak néhai Benjamin Mellrose anglikán lelkész családjában.
Gloria gyászolt. Felidézte emlékezetében az aznapi temetési szertartás legapróbb mozzanatait, mégis képtelen volt tudomásul venni, hogy az az ember, akiben ő az apját tisztelte és szerette, nincs többé. Szemét először csak elhomályosították az eddig visszafojtott könnyek, aztán kicsordultak és szikrázó igazgyöngyként peregtek alá szép arcán. Nem törölte le - most már szabadon sírhatott, nem láthatta senki...
Odaképzelte magát az élő sövénnyel körülfuttatott kis falusi temetőbe, újra és újra hallani vélte a részvétnyilvánítások elmormolt szabványszavait, amelyeknek ott és akkor nem fogta fel az értelmét - a gyász fájdalma szinte lebénította agyát -, de mindenkinek hálásan válaszolt, ahogy illik: köszönöm, köszönöm... Ezenkívül csak sírni tudott, könnyei patakosan ömlöttek a szeméből. És akkor meghallotta anyja bántóan éles hangját:
- Gloria, uralkodj magadon! Ne sírj! Nincs rá okod!
Bár tisztán hallotta a hangokat, értetlenül bámult maga elé; azt hitte, elvesztette az eszét. A koporsót éppen akkor eresztették le a sírba, s ő a döbbenettől gépies mozdulattal hajolt előre, hogy utána dobja a kezében szorongatott rózsákat. Az előre ki nem számított mozdulattól megingott, s ha egyik húga a könyökénél fogva vissza nem tartja, talán belezuhant volna ő is a sírba. Nem nézett körül, így nem láthatta anyja aggódóan haragos arcát; csak arra figyelt, hogy mennyire kegyetlenül, súlyosan kopognak a koporsóra hulló rögök... Akárcsak anyja szavai:
- Ne sírj! Ne hagyd el magad! Nincs rá okod! Vissza