Madeleine

Előszó

Részlet a kötetből:

AZ ANYA

Henri Lefrene szerette újra átélni a gyerekkorát. Gyönyörködött a képek mozaikjaiban, amelyek első gyerekévei tükrében látszottak. Ha az egészet nézte, az gyengéden és üdén hatott rá, valami megkapó bájjal. De ha így, elmerülve szétszórt emlékeiben, megpróbálta egybefűzni őket, minden könnyű szépségük elfoszlott és látta, hogy mindent egybevetve, szomorú gyerekkora volt. Az a puha csillogás azonban, ami gyerekkora nyomában maradt és most is ott élt az egykori kisfiú lelkében, mást mondott. Így Henri emlékeit pillangókhoz hasonlította, amiket valamikor kergetett. Mikor kegyetlen markában vergődött, a libegő, hímesszárnyú, csodálatos jószág, nem volt az egyéb, mint szomorú kis féreg s az ujjakon alig maradt egy kevés csillogó hímpor.
...Kék karosszékben viaszos arc, két sovány kéz kartonbáránykát tart, melynek göndör a gyapja, aranyos a szarva... Aztán megint ugyanaz a kéz, amint kinyujtva pihen egy sárgavirágos takarón, két sápadt, tétlen kéz, az apja keze; Henri megcsudálja, mert olyan hihetetlenül nagy az ő gyerekkacsói mellett...
...Asztal sarka, porcelláncsésze festett virágokkal, valaki orvosságot tölt a csészébe... aztán egy repülő légy, Henri utána ugrik, a csésze a földön hever, szétzúzódva a vörös kőlapokon. S mindezek fölött haragos riadalom emléke lebeg, keserű könnyek, pofonok, szidás... Vissza