Labdarúgás A-tól Z-ig

Előszó

Mindenkinek megvan a maga fociélménye. Van, aki nagyban játszotta, igazi szerelésben, füves stadionban. Másnak ugyan volt igazolása, ám salakos pályánál életében többre nem vitte. Többségünk tornacipős kiadásban kergette csak a labdát, ki gimnáziumi, ki üzemi meccsekig jutott el, vagy épp haverok között derbizik manapság, tornateremben hetente egyszer, pad-bordásfal-zsámoly adta keretek között. Régebben persze grundon játszották, ahol még ez se volt, csak - mondják - rongylabda, széttaposott csukák, táska vagy ruhadarab alkotta a kapufát, otthon meg szülői pofon a hosszabbítást.
Bárhogy is, azért mindenki emlékezik egy gólra, egy meccsre, néhány ritka pillanatra. Többnyire persze nem a sajátjai közül, hanem Albert cseleire, az idősebb korosztály tagjai Puskás ballábas lövéseire, a még idősebbek pedig a háború előtti nemzedék nagyjait emlegetik, azok még tudtak... A Planicka, meg a Sindelar, amikor... És az örök vitatémák: túl volt-e a labda teljes terjedelmében a '66-os világbajnoki döntő gólvonalán avagy sem? Igaz, hogy Pelé ezer gólnál is többet lőtt tétmérkőzéseken? A televízió sokat hozzátett a sportághoz, többet, mint amennyit - mert ezt se tagadjuk - elvett a helyszín élményéből. Most karnyújtásnyira tőlünk Maradona cselei, Beckenbauer finom alányesett labdái, Romario fura kis passzolt góljai, a Real Madrid stadionjának meredező lelátói, a Bayern-szurkolók sörgőzös csoportja, Riedle két villanásnyi fejes gólja a Juventus ellen... Vissza