VII. Esztergomi Fotóbiennálé

Előszó

Egyre nehezebb manapság a művészetben tartósabb jelenségeket észlelni, kimerevíteni, egyszerűen amiatt, mivel ilyen jelenségek nemigen vannak. Azt kell mondanunk, a jobbára egységesen kezelt posztmodernizmus soha, megszületése pillanatában sem volt homogén stílusirányzat, benne a legkülönfélébb elképzelések fogalmazódtak meg.Olyannyira, hogy a legtöbb jelenséget a posztmodern elnevezés nem is takarja. Egy biennálés rendszerű kiállítási intézmény arra lenne hivatva, hogy kétévenként seregszemlét tartson az adott művészeti ág fölött (ezt meg is tudja tenni), no meg arra, hogy az adott intervallum markáns jelenségeit fölvonultassa, szemlére rendezze (ez utóbbi igénynek aligha képes megfelelni).
Az esztergomi fotóbiennálék azt vállalták, hogy rendszeresen bemutatják az experimentális karakterű magyar fotográfia legjellegzetesebb, legfontosabb és legnívósabb (ez sem utolsó szempont) eredményeit. Az utóbbi esztendőkben - úgy tetszik - valahogy a mozgalomszerűsége ment ki a divatból a kísérleti fotográfiának, a fölkapott, a sokak által csócsált, divatként is majmolt elképzelések ideje lejárt. Egy kicsit talán amiatt is, hogy az egykori avantgardok megfontoltabb életkorba léptek, a fiatalabb generációban viszont nemigen jelentkeznek hozzájuk fogható markáns egyéniségek, mégha az utóbbi pár esztendőben főiskolai képzésből is kerültek ki fotográfusok. Az viszont igaz, a kikerültek jobbára jól képzett, önálló látással útrabocsátott kész alkotók; elegendő ha itt Czeizel Balázs kollekciójára utalok. Tény azonban, hogy az experimentális fényképezés rászorulna vérfrissítésre. Vissza