Gross Arnold

Előszó

Groteszk és költői, fantasztikus és reális, idő meg tér fölött lebegő és földhöz kötött "hétköznapok és csodák" zajlanak Gross Arnold rézkarcain.
Gross úgy jár a földön, hogy minden apró tényt számba vesz, megfigyel, körültapogat - ezeknek észlelésére gyakran csak ő képes - s ha érdemesnek tartja, elhelyezi a képben. Az a rend, amely a képen kialakul, nem valami fölérendeltje vagy éppen ellenlábasa a hétköznapinak. Ha rápillant az ember, megzavarodik: minden a maga megszokott helyén van, és még sincs. Ismerős tájakon, városokon, utcákon vándoroltatja Gross a nézőit, ahol mégis lépten-nyomon szokatlan lények, tárgyak, tulajdonságok bukkannak elő, bámészkodnak ránk, és bámészkodásra késztetnek, arra tudniillik, hogy a felnőtt gyermekké váljék, újra megtanuljon ízlelni, újra ismerkedjék a világgal, amelyről eddig fölényesen úgy gondolta, hogy birtokában van, s most látja csak, mennyi kincse veszett el a számára. Megszoktuk, hogy átsiessünk a tájakon, átszáguldjunk a városokon, s csak beidegzett sémákban észleljük mindazt, ami utunkba esik. Nem nézünk a lábunk elé a fűbe, sem a lombok közé. Nem állunk meg a városi forgatagban, hogy olyan dolgokat szemléljünk, amelyek szemmagasságunk fölött vannak, a házfalak és tornyok cirádáit, nem szánunk rá időt, hogy belessünk az ablakokon idegen szobák titkaiba, s azon a kapun, amely emlékeink tárházát őrzi. De az a táj, amelyet Gross megjárt, mintegy parancsszóra leleplezi ezernyi furcsa élőlényét s furcsa életüket, amelyet eddig a fűszálak, a levelek, a falak eltakartak. Ezek bármely közegben jól mozognak, egyaránt otthonosak földön, levegőégben, vagy a tavakban. S ha Gross városokon vezet át, mint például Budapesten, az elkeseredett tülekedés békés, derűs tenyészetté válik, mely nem szürkítő kormot és benzingőzt, hanem az álmok éteri kékségét leheli magából, s ahol a fenyegető biológiai pusztulás helyett éppen ellenkezőleg: a biológiai megújulás tanúi és részesei vagyunk. Vissza