Széthulló családok, kallódó gyermekek

Előszó

Vérzivataros idők viharzottak át fölöttünk. Tűzben, vasban fogant újvilágot élünk. Türelmetlenül vártuk e kínos lassúsággal vajúdó újvilág megszületését. Lelkünk legmélyéig megrendülten állunk az újvilág küszöbén; kibombázva, meggyalázva, porig sújtottan, sok mindent elvesztve, súlyos aggodalmak közepette latolgatjuk: vájjon valóban szebb és jobb lesz-e az oly nehezen várt újvilág, mint amilyen a régi volt? E könnyben és gyászban fogant demokratikus újvilág mély sebeinket gyógyító alkotásait, rendelkezéseit mindenki elfogódottan és lélekben megkomolyodva lesi, várja, fürkészi.
Talán legalkalmasabb lesz e lélektani pillanat arra, hogy a megérdemelten elsüllyedt régi világ legcsúnyább sebeit, genynyes fekélyeit nyissuk fel és mutassuk be abból a célból, hogy azoknak leplezetlen, de javítási szándékból történő feltárásával társadalmunkat bűntudatra ébresszük, a javulási szándékot felkeltsük és a krisztusi demokrácia útját egyengessük. Talán ez a lélektani pillanat lesz legalkalmasabb annak megértetésére, hogy demokratikus eszmékkel telített jobb világot csakis jobb emberektől várhatunk. Talán ma mindenki jobban megérti, hogy mire gyermekeink felnőnek, nekünk kell számukra megteremteni a demokratikus szellemű újvilág emelkedettebb légkörét.
A családot és gyermeket aggódó gonddal szerető, őket erkölcsi és anyagi javakkal támogató demokratikus újvilág bölcsőjénél legidőszerűbb lesz beszélni róla, hogy az apokaliptikus rémségek közben kimúlt régi hitetlen és kegyetlen, elanyagiasodott és erkölcstelensége miatt lealjasodott korszakban az elválásokat az irodalomban, a színpadon és filmen dicsőítették, majd törvénykönyvünkbe iktatták... Vissza